Keresés a honlapon:

Denis Emorine versei (Sabine Claude-nak, Evangelia Chatzistamatinak) Pallai Károly Sándor fordításában

 

Denis Emorine költő, esszéista, író, dramaturg 1956-ban született Párizs mellett. Irodalmi tanulmányait a Sorbonne-on végezte. Édesanyja révén, aki angolt tanított, őt is bensőséges viszony fűzi a nyelvhez. Apai ágon orosz felmenői is vannak, ezért mindig is élénken érdeklődött Kelet-Európa iránt, számos alkalommal járt Oroszországban és 2014-ben Magyarországra is ellátogatott. Az ELTE-n tartott előadásokat és felolvasásokat, Batta Eszter képeihez írt szövegei pedig egy kiállításon is olvashatóak voltak az ELTE-n. Kedvelt témája az identitáskeresés, a képmás/alteregó szimbolika, az idő múlása. Színdarabjait Franciaországban, Görögországban, Kanadában és Oroszországban is játsszák. Számos könyvét lefordították és kiadták már Görögországban, Romániában, Indiában és az Egyesült Államokban. Rendszeresen közreműködik a Les Cahiers du sens folyóiratban. A párizsi Éditions du Cygne kiadónál három könyvsorozat vezetője. A kiadónál 2015-ben indult magyar költészeti sorozat keretében, Pallai Károly Sándor fordításában megjelent kötetek (Fellinger Károly: Bétonnière ivre, Petőcz András: Naissance du visage étranger, Balázs F. Attila: Chair impassible) lektora. Költeményeivel 2004-ben elnyerte az első díjat a Féile Filiochta nemzetközi versenyen. Lettres à Saïda (Levelek Saïdának) című kötetéért a Var-i Akadémia 2009-ben költészeti díjjal tüntette ki. Bouria, des mots dans la  tourmente (Bouria, szavak a szenvedésben) című kötetéért 2015-ben az Antonio Filoteo Omodei nemzetközi verseny díját vehette át. Ugyanebben az évben a libanoni Naji Naaman Alapítvány kitüntetésében részesült. Versei magyar nyelven Pallai Károly fordításában jelentek meg (Szőrös Kő, Tempevölgy, Drót), aki a szerző 2017-ben megjelent, Fertilité de l’abîme című kötetéhez írt francia nyelvű tanulmányában elemezte az elmagányosodás, kiüresedés, veszteség és gyász motívumait.  

Denis Emorine oldala: http://denis.emorine.free.fr

 

Sabine Claude-nak

 

Aznap,

Mikor felébredek,

Lágyan

Kézen fogsz majd.

Tudod,

Siettetni nem szabad.

 

Egy mozdulattal

Eltünteted majd

Az elénk tornyosuló falakat.

Nemlétezőn kék

Ruhát fogsz viselni,

Mi elbűvöl majd.

 

Kedvem lesz majd hozzád simulni,

Ám semmit sem teszek.

A mindenség törvényeinek

Ellenszegülni nem illik.

 

Szomorú leszek majd, úgy hiszem,

Mikor tovatűnsz,

Otthagyva engem

Egy suttogott vallomás küszöbén

Vagy

A szidalmak varázsában.

*

 

Evangelia Chatzistamatinak

 

Nem ismerem az örökkévalót.

Ujjaival ajkamat ki érinti,

S miért?

Messze lemaradok,

Lábaim nem visznek többé az ég felé.

Nem hiszek már azoknak, kik felém tárták

Karjukat.

Ismerem a halántékomon kopogó fájdalmat,

A lázat, mi hatalmába keríti a halál harcosait,

Vagy az élet harcosait, mit számít,

Hisz ugyanazok ők.

Hogy vigasztaljam, ne kérje,

Nyál szennyezi a szavakat, mi számból származnak,

Jelentésüket tán nem is értené.

Nyelvem régóta kavarog mindenfelé.

Messze lemaradok,

Várva, hogy többé majd járni sem tudok.

 

*

Nem tudod többé

A világ útjait járni,

Vagy inkább többé nem akarod.

Mozdulatlanul állsz egy néma kapu előtt.

Te magad csuktad be

Életed orra előtt.

*

Mindenki

Ismerte nevedet egykoron.

Ismeretlen hangok ejtették ki

Rád nézve, halkan.

Ám gondosan kitörölted

Az emberek emlékezetéből.

Nem ismered többé identitásod,

Káröröm vesz rajtad erőt.

Mikor ajtómon kopogsz,

Ujjaid nyomására

Nem mozdul soha.

Egy napon olyan irányba

Visznek majd lépteid,

Mi az embereknek ismeretlen,

Oda, hol a tudatlanság kezdődik.

*

Múltját siratni.

A tiéd oly rég tovatűnt már.

Életed párás üvegét

Hiába törölgeted,

Kezed nyomására

Elmosódik a láthatár.

*

Rég nem tudom már,

Merre tartok.

Igen gyorsan

Utolért a Történelem.

Szaporáztam lépteim,

De nem voltam elég erős,

Kifulladtam hamar.

Zihálva vetettem hátra

Vállam felett

Rémült tekintetem.

Elsötétült az ég, s én lecsuktam szemem.

*

Egy szép napon

Lassú léptekkel

Átszeltem az életet egészen idáig.

Nem néztem hátra,

S vissza nem fordultam.

Nem volt már semmim, mit adhatnék.

Koszosak voltak kezeim,

Beszennyezte őket az idő.

 

Elakadt az élet lélegzete,

Nyakamba akart kapaszkodni,

Ám eltaszítottam magamtól egyre.

Végül engedtem.

Mint függő ékszert,

Magammal hordom azóta is.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-04-30 07:00:20

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.