Keresés a honlapon:

Széll Zsófia versei (Naplemente, Hovatovább, El)

 

 Naplemente

 

Nézed, ahogyan ott áll,

keze a zsebében, nézed,

hallod, ahogyan a szavak

kipottyannak a szádból,

a padlón mozaikká törnek.

Vörösre festi a tájad,

csak állsz ott a mosolyoddal,

mint valami vérttel.

Ha közelebb jönne, látná,

hogy mindjárt itt az este,

fürdesz, vetkőzöl, bebújsz

az ágyba, mellé bújsz egy

ágyba, betakarózol

a naplementéjével,

bevackolod magad a

melegébe, magadra húzod

ezt a majdnem estét,

ezt a majdnem valósságot.

Nézed, ahogyan áll ott,

zsebre tesz téged, a szavakon

megcsillan a fénye, nézed,

arra gondolsz, ha leveszed

a mosolyodat, és majd fázol,

ugyanilyen forró lesz-e

az ölelése. Látod, ahogyan

ott állsz, kezed a kezében,

a fénye mozaikká tör:

és nem megy le a Nap.

  

Hovatovább

 

Megint egy elharapott

mondat. Félbehagyott

lélegzetvétel. Elmaradt

magánhangzók. Arat a

szív. Bevetett földek,

kristálytiszta ég. Ölben

tartogatott vágy, csendes

esték. Dísztelen jelmez

ez az áltavasz. Ahol vagy,

ott a nincs. A jégborda olvad,

már csúszni sincs hova.

Megint. Elharapott ajak.

Éveken át már csak szabad.

Lélegzetvétel. Edd magad.

Bevetett ágy a végtelen.

Szögre akasztott jelmez

a tavasz. A föld kicsúszik

a láb alól. Nem baj, ez úgyis

megint csak egy félbehagyott

ég. Kristálytiszta. Már adott

a merre: ahol nincs te,

hanem már csak én vagyok.

soha, soha, soha. Örökre.

 

El

 

Nem azt írja, hogy fáj:

helyette a rímekre ügyel.

Figyeli a magánhangzókat,

legalább azok csengjenek

össze. Pedig ez most a

páratlan. Nincs ölelés, csak

kereszt, valamikor régen

fehérre mázolt falakon a

kézlenyomatok. Az asszony

kifeszíti a vásznát, egyik folt

az arcot takarja ki, a másik

a szívet, a harmadik... És

Isten csak vetít tovább.

Nem azt írja, hogy gyilkos:

ő most törtfehér. Mossa

magát, mosdatja a másikát,

csak jobban szétcsúszik

majd. Egyszer volt. Lesz talán.

Az asszony lekapcsolja a

villanyokat, alszik a világ,

álmában megrezzen, hát

hozzábújik. Ilyen ez. Nem egy.

Ez nem is kettő, hanem három,

vagy négy. A szerelem? Puszta

számtan, binaritás: egy - nulla.

Ki kap kit? Majd holnap reggel,

mindig holnap reggel, amikor

még alszik minden, levetkőzik,

hogy felöltözhessen.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-02-06 08:00:07

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.