Antal Anikó: Három perc
Szeptember volt mikor láthatatlan
Siratóasszonyok koszorút fontak bronzszínű
Napsugárból és anyám barna hajába szőtték
Fehér lepedővel borították megfáradt testét
Zsoltárt könnyezve kísérték a kórházi ágyból
Gépek és zsinórok fogságából a Léthe fölé.
Simára csókolták elgyötört arcát vállát
pitypangpihéből horgolt kendővel borították
Fülébe Dávid énekét dúdolták altatónak
könyörögték hadd menjen Istenem mindig feléd
puha vállkendő melegítette
duzzadt csontkalitkába zárt szívét.
Haragudtam rád Uram, azon a napon
Csak te voltál tanúm a kékfehér vonaton
Indulva-megállva mint ki soha meg nem érkezik
Pest felé délután végtelennek tűnő utazás
A főváros és Nyíregyháza fémszürke artériáján
Alig keringett bennem a vér megfagyott
Minden mozdulat száguldó házak gyökértelen fák
arctalan emberek elmosódott táj a film
amiben nem szerepeltem csak pergett
Szemben velem cigarettázott egy fiatalember
Csontos kezeivel kimérten sodorta a keserű dohányt
Sárga fogai közt ott bújkált a Halál
Míg egymás után tette dobozba a ráncossá gyúrt
Csontfehér szálakat - némán vigyorgott rám-
Ezalatt feküdt hófehér paplan alatt
És várt rám az anyám.
Egész úton Hozzád beszéltem
ki méred és pergeted homokórányi időnk
kiapadt tóba hullott minden szavam
hiába ígértem cserébe diplomát szerelmet vágyakat
alkudozni kezdtem véled adj még időt
hogy útnak eresszem hajdan még gyöngyözve kacagó anyám
kinek édestejillatú testébe otthonra lelt a vérrák
befészkelte magát minden sejtbe és mozdulatba
ott járt lépteink nyomában unos untalan
kacagva-sírva rázta a csörgősipkát
reményt csillantva bolondozott vélünk.
Tudtad és tudtam és Te láttad
hányszor recitáltam szitafelhős éjszakákba:
ne hagyj el minket, Istenem!
A Nyugatinál a nagy óra hétre járt
a mutatón elpihent a megfáradt Este
Félhold sarlójával perceket tördelve
Én csak siettem az élő hangyabolyban
plakátlevél-labirintus minek messze még a vége
hogy az üvegszemű kórházhoz elérjek
utánam lebegett bordó reménnyel szőtt
tarisznyám és súlytalannak tűnt benne a körtelé
mert azt kívánt legutóbb is anyám tegnapelőtt
mikor még nem voltak csövek és lélegeztető
mikor még csillogó szemmel feküdt és beszélt hozzám
mikor még nem volt gyomorszondán
itattam és etettem fahéjas kompóttal körtelével
barna haját megfésültem és zöld szájmaszkon át
csókoltam rózsás arcát meleg kezét
amivel útnak indított és azt kérte ne jöjjek
majd csak holnapután mikor haza is engedik talán
de helyébe csak egy telefon érkezett:
leállt a vese ez annyit jelent hogy
belépett a szoba ajtaján és leült az ágy mellé
egy hófehér székre a Halál.
Ült a sarokban és lamentált
csontos ujjaival zongorázott az asztal peremén
gyorsabb volt három perccel
hamarabb ölelte magához anyámat
mint én.
Megjelent: 2014-08-02 12:36:09
 |
|
Antal Anikó Zsuzsanna (Nyíregyháza, 1981) író, költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
