Keresés a honlapon:

B. Tóth Klári: Figyelő dédmamák

 

  

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége

megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott

kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,

életre kel a múlt.

Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám

báli ruháját, az első szerelem érintését,

egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,

magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-

dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,

bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos

szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,

dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-

pongyoláján szerettem visszafelé simogatni

a  sorokat, hallgatni a sercegést.

Isten  kezébe tette kilencven éve gondját, vele

a ráncait, hogy aztán kisimult  arccal és kitárt

lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

 

A családi relikviák előhívják Anyu meséit  

esténként, ez a hátul kapcsos  alsóruha

lehetett német ükanyámé, fiatalon vitte el

a szíve- halálos ágyán levelekben búcsúzott

a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta

köztük, mint valami örökséget…

A préselt virágminta kifakult szirmai alatt

gótbetűk gurultak végig a levélpapíron,

nyomot hagytak, mint könny a szemráncban,

ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra.

 

Kotorgálok a doboz alján, belemászom,

kiemelem az utolsó slingelt terítőt is,

minden emlék szembejött már, generációk

lépték át egymást a selymeken, papírba

csomagolt dísztárgyakon át, beelőztek

a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos

újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadság-

harcos ezüstpoharával, míg Berta nagymama

gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul

egy bársony erszényben, magába zárva az

Operaház bal hármas családi páholyát,

ahonnan a zenedés lányokkal felszökött

a kakasülőre;  Mici néni ezerkilencszáznégyes

karácsonyi kívánságlistája az angyalkának,

ahol az alumínium szót háromszor próbálta

leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…

 

Gubbasztok az üres dobozban.

Kiüresítem magam is, hogy elférjenek

bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,

elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek

rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,

ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.

Magamra húzom málló selymeiket, kifakult

bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy

majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig

hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-12-28 08:00:47

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.