Vadas Tibor: Találkozások
Történhet életünk ünnep és hétköznapjain, az időfolyam
bármelyik, térsíkkal határolt szegletén, légkondicionált
bolti termekben, munkahelyek folyosóin, édes
dallamokban ringó táncparketteken, vasútállomáson
vagy álló fogadáson,
történhet bárhol, ahol megpillantva felismerjük
egymást, egyensúlyából kibillent zárkózottságunk
fegyelmezett arcvonásainkba kapaszkodik, mosolyra
rántva arcizmaink,
fékez a lendület, kidobja horgonyát,
nézd, most megállnak, köszönnek,
nem mennek tovább.
Kezünket kinyújtva megérintünk,
kezünket adva megérintetünk.
Kapuját tárva előmerészkedik a szó, hidat tákol,
és e sebtében emelt ingó ócskaságon elindulunk egymás
felé, támadásra és visszavonulásra készen,
néha mezítelenül, máskor talpig nehéz vértben.
Kérdést kérdés követ, kérdést felelet.
A kiejtett szó lehet felkavaró, barátságosan megnyugtató,
kapcsolatot építő és visszautasító, mégsem egyszerű
tényközlés, az első jelentésén túl valami egészen más,
őseinktől örökölt ütés, rúgás, ölelés és harapás, látszatra
beismerő vallomás, dac, harag, öröm és kitárulkozás,
de mindig új és megújult kihívás, közönséget toborzó
önreklámozás, leplezetlen magamutogatás, mániákusan
megismételt helyzetértékelés, lesből felugró rohanó
kápráztatás, hódítás és hódíttatás.
Hasson a külsőnk, szavaink ritmusa, a kellemes
hangszín, ejtse rabul a gesztus, a mimika,
álláspontunk rákényszerítése belső parancs,
szabadon választható befolyásolásának módszere,
mit, mikor, hogyan és miért érdemes elhitetni vele.
Ezért ha kell, úgy teszünk, mintha hinnénk,
miközben feszülten figyelünk, s fegyver után
nyúlva lassan, ravaszul hitetünk.
Beszélünk.
Beszélgetünk.
A külső kép, ahogyan a két fél egymással szemben
megáll, az intim zóna határán, ölelésre és menekülésre
készen, a két szempár egymást kerülgeti, homlok
ráncolódik, ajakbiggyesztés, figyelmes arckifejezés
közben rándul a kéz, a két test híreket, tapasztalásokat
cserél. Vállat ejt, tartása lankad, elnéz mellettem és
gyorsan újból rám tekint, kihúzza magát, képzeletbeli
ráncot simít a ruhán, oldalt kémlel, félrefordulva távolba
néz, érzem, dolga lenne, érdeklődése új szagot fogott,
mozdulna arrább, de nem, valami eszébe juthatott,
marad, s beszélhetünk tovább.
Arc arcra, szem szembe néz, fontos érzékszervekkel
dolgozik a megismerés, feldolgoz nyilvánvaló és rejtett
képeket, megfejt egyező és különbözőségeket.
Már nem kérdés a neme, látjuk ivarérett és ivarérő-e,
nem titkolható kora, fizikai és szellemi állapota,
megérezzük szerveinek üzenete nyilvánvaló egészséget,
betegséget jelez-e, s vajon mekkora a vadászterülete,
rangja és helye? Előrenézve az időben lehet-e jó apa,
gyermekeinket nevelő szoptató anya, tudunk-e szexelni
vele, s ha nekünk megfelel, számára megfelelést
jelenthetünk-e?
Mit kell tennünk szerelméért, elég lesz átfogni a derekát(?)
vagy a hét próbának nekigyürkőzve bizonyítani kell,
hogy velünk jól jár, mert nincs rátermettebb távol s közel,
majd ülhetünk gyönyörű nászt, egymás zsákmányán
osztozva, ismételhetjük naponta az előadást.
Szem szembe néz, gondolat, szándék és akarat felméretlen
nem marad. A másodperc tört darabja elég társunk
felbecsülni, s az egészben az érdekes, hogy mindez
sokezeréves beidegződésektől vezérelve
többnyire öntudatlan megy.
Vallhat egy kérdés, és vallhat a vallomás, a gyöngyöző
nevetés, az unott szájrándítás, ahol mindennek oka van,
a szó csak feldobott labda, a mérkőzés eredményét,
már a kapus árnyékra vetődése is sejteni engedi.
Szembe áll a szembenálló? Emlékeiben kotorászik
az ész, vív harcot, ejt nem látható, de valós sebeket,
a versenyfutás csak most kezdődött meg, levon
következtetéseket; tényt, érzést, benyomást osztályoz,
ítél, besorol. Sohasem tudni mikor őszinte a másik,
félrevezetését honnan rántja elő, mikor kell kitérni,
elhajolni, megadást színlelve csendben maradni.
Érdekeit melyik zsebében őrzi, gyors ölelést szeretne,
egy tál meleg vacsora kell neki, összefogást és szövetséget
kér, pénzt és pártfogolást? Vagy jelenthet szexet, bőséges
ételt, erős szövetséget, pénzt és baráti pártfogolást.
Veszélyesen meglapul, és gyűlöl, ha nem magunktól adunk,
már építi az utat, melyen értékeinkhez juthat. Igazat mond,
hazudik? Ha gyors, tapasztalt, fürge észjárású vagy,
támadó és védállásaira rálátva, megfelelő szóval,
mozdulattal könnyen háríthatsz.
Mi kell nekem, és mi kellhet neki, csak unalmát hessegeti
velem, miközben résre húzott szemmel figyeli,
soha-ki-nem-nyíló fiókjába hajítva, elfelejti életem?
Ránk néz, kitüntetéseit mutatja, anyagi és szellemi
gyűjtögetéseit, nem kétséges a törzsi létrán felettünk
áll, ha akar, segít, ha akar, árt.
De mivel ezen a létrán, valós helyét feledve mindenki
különbnek szeretne látszani, újból számbavesszük nemét,
korát, házát, szeretőit, kocsiját és ruházatát,
hazudjon, ha tud, nem minket, a butát verve át.
Ha ösztöneink jelzik, hogy valóban erős és ügyes,
barátsága nekünk is elszórhat titkos jövedelmeket,
s bár elővillan harminckét erős fogunk,
mosolyogva hízelkedünk, ilyenkor nem harapunk.
Nem lényeges, ha magasba méltatlan hullám emelte,
szerencse kegye, törvénytelen tolvajlás, vagy törvényekkel
takarózó rabló fosztogatás, az ősi beidegződéseknek
engedelmeskedve, fejünket hajtva térdre ereszkedünk,
majd piramisai tövében boldogan fényképezkedünk,
mert nem a módszer számít, a kivívott hely dönt, a hatalom.
Felettünk áll, és ha mellét döngeti, dúdolunk aláfestésül
jó zenét neki, büszkén kihúzva magunk mikor tegez.
Így volt, és így van ez.
Megjelent: 2016-11-26 08:00:53
 |
|
Vadas Tibor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
