Mirtse Zsuzsa: Babérlevelek kaszotisz mellől
Rég jártunk itt.
A forrás elapadt,
a szent fa kiszáradt,
a háromlábú aranyszék üres.
Az út járhatatlan, sáros,
düledezik az álhitekből
összetákolt város.
A káprázat falai kemények.
Bortól homályos szemekben
csalóka fények villannak,
piszkos kéz kutat a romok között
aprópénz után.
Dohos idő a redőnyök mögött.
A törmelék alatt még felsejlik
egy régi rend alaprajza,
de az élet innen már
rég továbbköltözött.
Nem emlékszünk a közös nyelvre
mi, akik a világ köldökén
építettünk egykor szentélyt.
Elvakart sebeinkből
várat építünk, toronymagas,
még sincs kilátás,
eltört a síp, a halott testre éhes,
hús sóhajt hús után,
zavaros víz kavarog az ég helyén.
Ki kente el az utolsó kenetet,
mennyit ér az elhazudott ölelés,
és lesz-e még egyszer végső tisztesség?
Ahová lépünk, ott nem terem már élet,
töredezik a föld, a fű kiégett.
Nézzük a romok mögött a völgyet,
csomagolunk, holnapra esőt mondanak.
Gyere, menjünk, mondtad,
itt már semmi sem a régi.
Megjelent: 2014-07-31 21:32:42
 |
|
Mirtse Zsuzsa író, költő, újságíró, szerkesztő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
