Keresés a honlapon:

Rigó Béla: Láthattad volna, Oidipusz…

 

 

Láthattad volna, Oidipusz király!

A szűk útból véresen kilökted apádat.

Szembejött kapzsi, reszketô örömmel,

te élni akartál, ami fáj.

Megölted. Ô mindig megölt.

Könyörtelenül lefelé mutatott a földnek,

s az átizzadt, gyűrött porondra ömöltek

lehetôségeid, kikerülve az ölt.

Rohantál tombolva gumicella falának,

ecetes víz mosott, keserű vegyszerek,

becsapott hormonok…

Míg ô a teremtést játszotta magának,

bebiztosítottan nélküled.

Jött, gyanakvón emelgette

indulatba vérmesült fejét.

Fáradt estéken sem feledte,

maga a szűk út volt a tét!

Míg szembeköpte végzetét.

Üvegbôl szoptad a tejet.

Üveges homokba fúrtad

bömbölve vágyódó fejed.

Kínlódva kutattad a testet,

amely magától ellökött:

s egy nap sikerült megkeresned

hova vezet a köldököd.

Hitted, hogy többé nem vagy árva,

ölében ringatott a hit,

de a harmadik nincs kizárva,

így hát kizárt egy harmadik.

S jött, aki szégyelli arcát, csak hátulról merész,

jött, aki mindig gyanakszik, és menekülni kész,

jött, aki végül kiáltoz, míg hozzá nem szokik,

jött, aki fuldokolva némán kapaszkodik…

A lényeget lepárlod

bárgyún és boldogan:

jó fekve, ülve, állva,

és nem jó sehogyan;

háromszor egy az három,

és egyszer egy az egy,

az egynél több a három,

a többi egyre megy;

mind csak pár percre tárul,

többet nem bír a láb,

többet nem ôriz,

Oidipuszának

ôrzi tovább magát.

S te mindig újra kezded.

Makacs, aki él.

Vagy él, mert makacs.

Mi ebben a rossz?

Csak mindig egy öllel

mélyebben lesz a cél.

Láthattad volna, Oidipusz!

Már arcodat is visszamártod…

Talán az arc tud emlékezni még.

Ízlelsz, szimatolsz: így csak egy állat

nyalja soha nem gyógyuló sebét.

Egy keskeny útban, lehet, már megöltek,

és érted már, hogy miért nem találsz,

nem is kutatsz már, csupán lefekszel

csendben, ha eljön a láz.

Egyszer majd föl sem állsz.

Az évek emlékekre ziláltak,

szemeden fátyol, egyre véresebb,

járnak a combok, ritmust kaszálnak,

amelyre minden szétesett.

Mit vártál, mikor a génekig

magára ismert két anyag?

Nógattad volna térdeid,

futni kell, itt a pillanat,

amellyel hurokba rándul az út,

innen csak önmagadba jutsz.

Láthattad volna, Oidipusz!

De te ôt nézted,

és hazudozó vágyad

azt mondta, vedd el!

Most magadat látod

mindörökre
befelé fordult tekinteteddel.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-10-06 07:00:54

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.