Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Tóth Olivér: Sohasem

 

Sohasem
szerettem egyszerű nemes tisztaságod,
mindig hiányoztak szádról a szavak,
s felszíned sápadtságod mindig csábított
mint fülek mögött a nyakszirtek és a gésaszívek,
lüktetés nélkül keretbe zárva,
s talán csak azért mászok beléd mindig
mint egy keretbe zárt hómezőbe,
hogy kiszabadítsalak,
lábam nyomainak nyomát követve
a visszautat megetessem fehérre fázott
éhes vadlovaidat,
nyerítenek lágy és vad szelek,
gyomruk sosem telik meg,
a vizek jegesre álmodták szemüket,
keltegetem minden évszakod,
s hiába beszélek hozzád magam vagyok,
túl a láthatón csak süppedek,
tagjaim végtelenné gémberednek,
idomaid visszhangjai válaszolnak,
így leszünk teljesek,
míg fehér lágy tejjé évül bennünk a szeretet,
s megiszlak, megisznak minket
ahogy a gyermekek,
szájuk körívén ragadunk,
míg majszolt kezükkel eltörölnek,
liszttel terített fehér asztalom,
dagasztalak kaláccsá,
ki kézbe vesz panasza legyen,
rímeim, ráncaim, sáncaim, gönceim
rád aggatom, ne fázz, ne légy nincstelen,
s bocsáss meg hogy házamat,
hazámat arcodon építem,
s mert mindig akkor jövök hozzád
mikor haldoklom, most elmondom,
mint egy fehér hajú, fehérre átkozott,
fehérre kárhozott agg nőt úgy szeretlek,
ki mindennap megszül és felnevel,
s ha majdan többé már nem jövök,
méhében ad helyet és ott te vagy a köldök,
mit már egyszer elrágtam s fiúvá lettem,
te férfivá érlelsz, ereimben lávák keringenek,
homlokomra esti hűst csillagok permeteznek,
füstjeimet megeszik kormos felleget,
míg betemetsz, s betemetlek,
versnek nevezgetlek,
fehérre fújt meződön lábamra gyűlt
csigaházaidat az időnek adom,
s ha megyek mert megteltem veled,
lovaidat engedd szabadjára mint engedem,
nyerítünk mint a lágy és vad szelek,
patkóink aranya, vérünk feketéll fehéreden,
gyomrunk sosem telik meg.

  
  

Megjelent: 2016-07-24 07:00:00

 

Tóth Olivér (Miskolc, 1982) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.