Filip Tamás: Fehér és fekete
Nyilas Atillának
A barlang résén valahogy
kibújtam, elég volt mára.
Egész nap lestem a műszereket,
még mindig káprázik a szemem,
ideje már pihennem egy kicsit –
leguggolok, és a hegynek
döntöm a hátam. Előttem
alszik a fenyves, mögöttem
zümmög a magára hagyott
rendszer. Lélegzetemnek színe
van, visszája nincs, párám élő
tükörként vesz körül, de mégse
látszom benne. Közben a tarkóm
váratlanul bizseregni kezd,
mintha a hírt, hogy
valami történt
elsőként nekem küldenék meg.
A szüntelen áramlásból
talán egy fehér lyuk született?
Hisz mi másnak kéne hívni
azt, ami magából mindent kiont,
mint egy bőségszaru, és azt mondja,
legyél megint, ha egyszer voltál,
mindenki éljen, ki egyszer földbe,
vízbe süllyedt, Atlantisz is bukjon
föl a mélyből, és szólaljon meg
a néma. A teremtés itt jár
közöttünk megint! – szeretnék
ujjongani, miközben foglyul ejt
az álom, a szökkenni próbáló
fényeket magába húzza, minden
elsötétül, egy lavina legördül
a hegy belsejében, és váratlanul
megtudom, mi van a fekete lyukban.
Megjelent: 2016-01-28 08:00:00
|
|
Filip Tamás (1960, Budapest) költő, szerkesztő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.