Balogh Attila Numero XVIII
Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait
kibogozni nem tudom,
de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen
a tűz-megtermékenyülését,
agyvelőm rakoncátlan-molekuláit,
lábaimban a csontokat,
kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz,
fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért
hallgatózni,
suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását,
a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak,
majd én eltartom őket a magasban,
veszek nekik mágneses erővonzást,
majd én forgatom gyermekkorom körhintáin,
s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm,
de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,
pedig a háború rosszabb, mint a sárgarépafőzelék,
hát kiköpöm az igazság macskakövére,
ahol szajhák cicáznak,
adjátok vissza a baltámat, hadd üssem őket agyon,
Itt vagyok megint, a halál fogait rugdalva
torkomon lopott hangokkal: felnőni a talajig
fabrikálni koronát: szerelem miatt,
hisz minden lehet az ember,
de nem minden ember,
én szamárháton lovagoltam,
s azt hittem, hogy lovag voltain,
azt hittem, hogy költő vagyok.
pedig csak a versem ragyog,
de mégis hiszek az agysejtjeim falán dörömbölő
atom-meghasadásnak.
ahogy homlokomban megrobban: kutatni a plazmák
nyálkás szigeteit,
a protonok és neutronok zsivaját,
a hajszálerek átlüktetését az élethez,
a halál utolsó rúgásának izmaihoz,
a suta-mankóval szégyenített patyolat-mezőkhöz,
a bennem összeszéledt világhoz,
nem hiszem el, hogy nem vagyok tehetséges,
ki hazudta fekete bérházak fülébe?
hadd adjak kezébe tüzelőfa-mankót: tud-e sántítani
a gyalogutak regimentjei ellen?
S ha a bogarak gáncsolásaitól zuhan a földhöz a fűszálak
dárdáit is összeborzolva, én ott ítélem cigányságra,
a zsebébe pedig szegénységet dugok.
Jaj elfáradtam,
homlokom folyosóján menekül a kék-fogalom,
koponyám tartópilléreit
lerombolva, nem érem utol, fel-felfogalmazni lehetetlen,
torkom résein át kiüvölteni nincs erőm.
elfáradtam: a lap fehér-sikolyában megkeresni
az összeomlott vers-sorokat;
négymilliárd fős magányom,
már csak arra emlékszem, hogy ember a becenevem,
s kezeskedem kezeimért; nem fojtottam meg
senkit a zene miatt,
jaj, most fülemhez zarándokolnak gyáva ritmusok.
számon betolakodnak; énekeltetni magukat; megremegtetni
a mindenség irányába hegedű-húr hangszálaim,
jaj, én gyáva vagyok, hagyjatok békén,
éhes-étvágytalanságom hadd gyötörjön halálra-ijesztett
ne kínozzatok gyilkos bordatöréssel,
bevallok mindent:
én ütöttem arcul a tavaszt: a margaréta-fájdalmakat
zuhantatni testéről,
markomban zsongoló szerelem miatt.
Megjelent: 2014-07-28 21:13:20
 |
|
Balogh Attila (Szikszó, 1956. február 03.), költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
