Balogh Attila Numero XXXVII
Madár gerincét bujtató réten
jönnek
a fehér köpenyesek,
taposva hó alá
őzike-szoknyát,
a lovak zuhanását
őrző
mezőn,
jönnek,
vonszolnak tolókocsihoz
sebesült csikót,
– én mező hasához
havasodva fekszem,
és ágyékom
zöld ágyúgolyóit görgeti
zúzmara ringyók serege
a ködben rejtőző
füvek
szuronyai közt,
– menyasszony zúzódott hasát
kémleli szemem
dunnyogó
hó alatt,
lusta tankok vonulnak,
testük alatt
zümmögve
roncsolódik
a rét,
ez itt a vég
na és,
– tél van,
hideg
és havazik,
cigányok meleg hús fölé,
csak enni ne kellene náluk,
mert apró szöszmöszkék
vannak a
levesben,
– szétfolyva,
szétrohadva
és madárrá kuporodva
Uram,
itt fekszem
térded
dombjai
előtt,
– segíts megírnom ezt a verset,
apró kavicsokat sorba rakni
ezen a papíron
segíts,
szép fekete vagyok
megint,
s meg kell hajtani fejemet
asszony ölében
a piros ebédű
magyarokhoz
s madarakhoz
és rejtegetni
szomorú
fekete ujjamat,
fenyőfák szoknyái mögé
innen,
mert büdös van
itt,
büdös,
mint a kamaszok nyelve
alatt,
– s ez a haza, uraim,
ez a haza
csak egy nagy gusztustalan vers,
csak költő vagyok
s nem polgára a szónak,
– én ott szeretnék élni
ahol megengedik azt,
hogy dohányozzak,
na és mit fogok azután csinálni,
ha elszívtam ezt
a cigarettát,
– bennem már csak a hazaárulás
szépül,
szívem sarkához
épül,
ragyog az
emigráció,
jaj, de
jó.
(Mozgó Világ 2010. április)
Megjelent: 2014-07-28 20:52:02
 |
|
Balogh Attila (Szikszó, 1956. február 03.), költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
