Köves István: Katalógus cédulák (Abdulah Sidran)
Katalógus cédulák
Abdulah Sidran
A határőrök mindig megbámulták az útlevélképemet,
akkoriban a jugó vámosokkal meg kivált sosem lehetett tudni.
Legutóbb a micsodámba is belenéztek,
súgta fülembe vihogva a mellettem ülő,
szépszemű szegedi patikusné,
s én máris veszni láttam a zoknimba csúsztatott
összesodort húszdollárosaimat, de szerencsés napunk volt,
még csak lassítanunk sem kellett a határhoz érve.
A főtér izzó kövére okádta ki a busz a szomjazó magyarokat,
Paul Anka behízelgőn zengte felénk: You are my deeeestiny,
én meg tétován forogtam a tömegben, merre lehet a kerekképű,
bajszos, fekete bosnyák, aki jól sakkozik, meg kell keresnem,
verseket ír, dühös verseket, s mondják, sokat iszik.
De már jött is vigyorogva, bugyogó lávaként sodort magával
Bosznia-hercegovina majdani sakkmester-jelöltje
a barakkokból leső árgus tekintetekben, az udvarra kitett sámlik között,
két költő, forgatókönyvíró végig a Zija Dizdarevisc utca gránátkockáin,
be az Alijagic utcába, eltűnünk a Miscin dzsámija mögött
a furcsa piacon, ami inkább szabadtéri majális a bódésorok között,
hol mindenki ismerős, mindenki jó barát, mindenki itatni akar,
s minden kis kupicával közelebb kerülünk a (helyi?) halhatatlansághoz.
Körülöttünk kiterített szőnyegeken, rengeteg fémtál, daráló, tepsi,
villámló fény csillan a sárga kávéfőző dzsezvák rezén,
dominózók szinkópát kopognak a fényesre kopott pléhasztalon,
és karcsú pálinkáspoharak a keleties szőtteseken, tornyosuló görögdinnyepiramisok,
bakancsos vasutas brigád kiürült sörösüvegek rugdosása közben
magyarul gajdolta: Fel, vörösök, proletárok, csillagosok, katonák,
egy bajszos szerbnél parázson sült apró kolbászkákat is faltunk,
boldog révületben, ahol a valóság a képzelet bársonyával kibélelt.
Abdul szórta a pénzt, közben hol angolul, hol anyanyelvén szitkozódott,
s mellényzsebéből időnként színpadias mozdulattal húzta elő drága, súlyos aranyóráját.
Lassan besötétedett, reménytelen madárkaként sikoltozott
egy bokrok közé vonszolt fehér nejlonblúzos lányka,
Így csinálnak kurvát a lányból – okított szerbül egy rekedtes hang,
s a fehérre meszelt házfalon átsuhant Dolly Bell sejtelmes árnyéka.
Megkerültük a Bazistant, amelynek falai alatt már ott sűrűsödött az alkonyat,
a hatvankettes év sűrű és fájdalmas eseményei a csillagokba íródtak,
a félhomályban még sejtelmesebben hangzott a büszke szentencia:
Azok vagyunk, amit magunkból teremtettünk,
és nem azok, amivé a sorsunk akart tenni bennünket.
Akkor már a lemezjátszó hangszórója egy tviszt ritmusára recsegett,
mögöttünk, a Bascarsija felől hangtalanul, lekapcsolt fényszórókkal körözött
tettre kész fiatal rendőreivel egy rabomobil,
s átfutott egy villám is felettünk a hatalmas augusztusi égbolton.
Azóta sem feledem a szarajevói apró szemű esőt,
bosnyák angyalok könnye marad az nekem, örökké.
Megjelent: 2016-01-14 08:00:00
|
|
Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.