Vajdics Anikó: Ima
„Valami ajtót bezártak örökre…”
(J. L. Borges)
Mihez is kezdhetnénk tanult
tehetetlenségünkkel? Semmibe
nyúló mozdulatainkkal? Falhoz
verődő mondatainkkal?
A fák korán reggel még csak
a vállukat vonogatják. A madarak
meg csak a magukét fújják napestig.
Valami ránk gördül, mint a kő.
A visszájára forduló idő.
Emberek áradnak.
Az utolsó ítélet térképe az arcukon.
Tenyerükön a barázdák, mint a sóval
behintett árkok a kihalt mezőn.
A hajuk földig ér. Behatol a repedésekbe.
Lekúszik a gyökerek közé. Vizet keres
Itt már csak a rend bonthat törvényt.
A Te lángoló akaratod. A szemünkbe
ütköző fény. Az ígéret, hogy az
árnyékok maguktól felszáradnak.
Megjelent: 2015-12-27 08:00:00
 |
|
Vajdics Anikó (1964) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
