Vörös István versei (Egy marék füst, A jó győzelméről, A megszakadt vers, A parazita)
EGY MARÉK FÜST
A dallam megöli a ritmust,
a ritmus feledteti a kompozíciót.
A gyors kivágja a lassút,
az ember a fát. Körülöttünk
ismeretlenek cikáznak,
nem látjuk őket, mert ha
reggelizni leülnek is,
csak ezredmásodperc.
Ne, ne, ne, ne nézzetek fának!
A ritmus megöli a kompozíciót,
a fa kivágja az embert,
bútorlapokat készít belőle
egy faiskola berendezéséhez.
A ritmus nem tud a dallamról.
A zene háromszor egymásba
visszahajtogatott idő. Vissza:
a múlt évszázad. Vissza: tavaly.
Vissza: tegnap. Vissza: az előbb.
Ja, ez már a negyedik hajtás.
Úgy látszik, a betonból
kihajtott egy fa, amit senki
se ültetett el.
Megnő: holnap. Megnő:
jövőre. Megnő: a jövő
század. Kiszárad, kivágják,
tűzre kerül.
Egy marék füst a domboldalban.
A JÓ GYŐZELMÉRŐL
Nehogy már lebecsüld
az undokság, a förtelmesség
erejét. Sokkal nagyobb,
mint a kellemé, javításé,
létrehozásé. Be is veti
rabszolgahadát. Kivonulnak
a tengerpartra. Kőhajító
gépekkel, láncos gepárdokkal,
elefántokkal, pajzsban és
lándzsával, hogy a túlerejük
szinte összeroppantja őket.
Vereségük után önsajnáló
menekülés. A taktikai
hátrálásból pánik lesz,
letaposott emberek az út mellett.
Az arcuk égre néz.
Tátott szájukban légy futkos.
A MEGSZAKADT VERS
Ha túl korán szakadnak el
a szálak egy vers alapeszméjével,
akkor pár sor után ott
maradok egyedül,
mint a Holdon felejtett
űrhajós az oxigénpalackjával.
A PARAZITA
Hová lett a görög színház?
Elsodorta a történelem.
De a történelem csak pár esemény,
csata alapján összerakott
kitaláció. Körülírt regény.
Ugyanannak az áldozata
– és haszonélvezője –,
mint amit szerintetek elsodort.
A történelem az idő parazitája,
az ő erejével dicsekszik
a sajátjaként.
Mikor változtatta meg egy
regény a történelmet?
Hiszen maga a történelem
is regény. És az egyetlen,
amibe még utólag is
bele lehet javítani. Egyik
javítja a másikat?
Egyik könyv átírja a másikat?
Mért, ti azt hittétek,
emberek javítják őket? Hogy
valaki írhat egy regényt?
Vagy egy verset?
Máig egy hosszadalmas,
19. századi regényben élünk,
és azt hisszük, van
személyiségünk, van történetünk,
amely az elején kezdődik,
és talán a vége is lehet jó.
Ó, 19. századi regények
rémuralma a reménytelenség
és félelem felett!
Megjelent: 2015-12-02 08:00:00
 |
|
Vörös István (Budapest, 1964. szeptember 20.) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
