Zápor György versei (A macska, Csont, Lépték)
A macska
te úgy sakkozol,
a leütött bábokat megölöd,
és hagyod rothadni a tábla mellett.
én meg állandóan szellőztetek
a dögszag miatt.
én úgy sakkozom,
a leütött bábokat megölöm,
és elásom őket a fikusz cserepébe.
dolgod velük nincs.
zárva maradhat az ablak.
a túlélők engem szeretnek jobban.
ám, a macska téged.
Csont
valami sróf elveszett.
már odafelé sem volt,
vagy visszaúton lehetett,
semmit oszt,
alig szoroz.
megfestettek, mérnek épp.
szita-szita ködök.
fázom.
és ott a nagy egyedülben
számolom magam,
minden porcikám,
és mindig más jön,
sose, ami kell.
mondják,
lapra szerelve megvagyok,
csak az inger lassú bennem,
tán egy hét múlva mást mutat.
magam kontrollja önmagam.
addig meg szorongok és iszom,
ilyen férfiasan hisztizek.
lépek, torpanok.
csak óvatosan,
ahogy pók mászik a falon.
és lajstromozom az ujjaim sorba,
egyes, kettes, hármas, négyes,
ötös, hatos, hetes, hétes…
kettő maradt, nem lesz tíz.
Lépték
maradj csendben!
csak a szomszédod fogod idegesíteni,
ha esetleg áthallatszol.
elmondom, hogyan kell lennie.
én kimegyek az ajtón,
te meg nézd a hátam, míg lehet.
és képzeld azt,
a Kibékülés után,
mikor a fák szöszhava
felhőként szállt,
Horatius kihűlt ágyáról
a kertet bámulva
gondolhatta Chloé, a trák:
érdekli is őket, mit
teszünk mi itt lenn!
magasan fölöttünk, dugnak a fák.
Megjelent: 2015-11-07 08:00:00
 |
|
Zápor György (Karcag, 1970 – Budapest, 2010) költő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
