Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kis Pál István: A tékozló fiú (Szövegnyomatok Kovács Zoltán rézkarcaihoz)

 

„Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk! Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett és megtaláltatott!”
(Lukács evangéliuma)

Már amikor a Négyszemközt az Úrral című kötetem illusztrációs anyagát készítette, feltűnt, hogy Zoltán az expresszív képalkotás hasonló útjait járja, mint én. Kíváncsi lettem, vajon mire mennénk ketten? Mivel Őt is érdekelte, kerestünk egy közös témát és elindultunk... Megpróbáltuk a tékozló fiú bibliai példázatát a fiú szempontjából végiggondolni. Az ösvény keskeny volt, így aztán hol ő ment elől, hol én. Íme hát megérkeztünk!
(Kis Pál István)

 

 

Mint egykor a legkisebb fiú
(K.Z. mese)

Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú,
levedlő mennyboltját panyókára vette,
s az ösvénnyel talált konok kételkedés
úgy tűnt neki, mintha cimborája lenne...

Aggódva markolja hamutarisznyáját,
félti, mint melegét, kincse a pogácsa,
otthonról tisztuló patyolatfény ingén
ott van kedvesének szeme ragyogása.
Körötte a gombák óriás haranglábak,
alattuk a bongás, lám, a gyűszűvirág,
gondot szellők ága borzol dús hajába,
majd keresztet rá a festő csülleg imád.

Hány fivére próbált előtte szerencsét?
Sóbálvánnyá tette mindet a borzalom,
látva, ahogy állnak, hátuk mögé lesve,
előre mered hát, várja bár zord vadon.
Úgy kell hát idézzen, teremtő emléket,
hogy hurcolja sorsát jövőképbe zárva,
mert muszáj legyőzni, legyűrni az időt,
oltva rügyek múltját jövőnek a mába.

Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú,
vállán a menny boltját panyókára vette.
Hol van az az ösvény, hol a kételkedés?
Már az is csak múlt... tarisznyába rejtve.

 

 

 

Azt mondod idegen, menjek Ninivébe,
kételkedésemmel legyek én a Jónás,
azt mondod, ha magról álmodik a kéve,
őssejtjének nászán legyek én a gyónás?
Gyere, s tőlem lehetsz akár a Megváltó,
ha már megígérted, szeplőtlen vajúdás,
számít-e a szándék, üdvözít vagy ártó,
elveszett, ha atyja maga volt a Júdás...

 

 

 

Nem tudod Messiás, mi az a türelem!
Honnan is tudhatnád, mit jelent az, várni?
Míg neked az idő mennyet táró terem,
nekünk csak egy cella, ékesítse bármi.
Bénult sokaságként messzeségbe nézve,
mészbezárt arcunkkal példázzuk a falat,
hisszük, hogy létünk formázza az ércbe,
azt, ami nélküled, puszta sár vagy salak.

 

 

 

 

Keresek egy sikolyt, csitítva a lármát,
velőm rázó cinnel zengek napraforgót,
félszüket, ha végül hangjaimba zárták,
kalap köré gyűlve vihognak a golyhók.
Peep show ez a világ, kéjelegve kukkol,
pucérrá szégyenül benne mind a zenész,
táguló szemekkel nézzük, ha egy lyukból
perverz kornyikákkal fröcsög ránk az egész.

 

 

 

Jövendők kútjában keresve a múltat,
vészjósló távlat zsigernek a mélység,
dermedt gyűrűzésbe jeges redő hullat,
mintha így a végső csobbanásba érnék.
Görcseimbe gyűröm rajzával a noteszt,
fehérlem a csontom, húsom mocsarába,
míg a tükrözésem létbe mártott groteszk,
feldermesztem magam jövőmből a mára.

 

 

 

Gyönyöréhem gyötrő képzetekre vonszol,
tűz dermeszt a csiklók vércsesikolyába,
ágytakaróm csendjét letépném a szóról,
perzseljen, vagy fagyjon jégarcra a ránca.
Forrásom vizével sem enyhül a szomja,
borzongató inger kéjt serkentő körme,
táncát lejtő testén bűnöm körbe hordja,
rettentő remény, hogy legyőzhet Salome...

 

 

 

Golgotákra vonja gyötrelmét a tudat,
keresztkínhalálhoz szöget is jövendöl.
Megváltó vagy lator végzi így az utat.?.
reméli, majd talán, harmadnapra eldől.
Addig is, mert magát, maga teremtette,
vonszol egy halandót, földi színe elé,
úgy barázdál ráncot sziklaképzetekre,
szíve, az a kőszív, sírva roskad belé...

 

 

 

Mindenségünk leplén alig vagyunk redő,
elsimulón szelíd, szívhangba bújt titok,
rejtőznél, de látlak, s onnan leslek elő,
ahonnan az éjnek fénnyel utat nyitok.
Hajnalderengést költ képzetté az álmom,
holdfény tava ringat ezüstszínbe szőve,
bár az égbe rajong dajkalelkű szárnyon,
titkom mellé titkot rejt a lepedőnkbe.

 

 

 

Angyalszárnyaimmal bíborszín egekbe,
tiszta végtelenbe kékülném az árnyad,
s pillád alá titkon kagylógyöngyöt ejtve,
tengerszem tavába hullom éjszakánkat.
Ha volnék is anyag, önzéssel kegyetlen,
homokóránk malmán őrlődnék a porral,
sikollyá csitulnék lándzsával a sebben,
vérszagúvá válna kelyhemben a bordal.

 

 

 

Árvák a csillagok, velük kéne lennem,
szerteszórta őket gonosz mostohájuk,
nyájuk után járnak, itt a tenyeremben,
várva, hogy az égbolt, takarót ad rájuk.
Kihunyva a lámpás, mégse jön az álom,
üvegtáblák mögött őrt állnak a mécsek,
testvérkéim, s velük didergek, ha látom,
ahogy szurok éjek legmélyéig égnek.

 

 

  

Miért is ölelnél fénykebledre Atyám?
Megtért ugyan fiad, de csak léha lélek,
hűtlen aki, mikor nyűge lett a karám,
elhagyott, bár ajkán ott alvadt a véred.
Most, hogy az itt maradt égijóravalók
fiadtól a sorsát kérhetik csak számon,
vigyék a jussommal mind a borravalót...
amit érte kapnál: csak egy rémes álom?

  
  

Megjelent: 2015-11-04 09:00:00

 

Kis Pál István (1951-2021) költő és tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.