Kis Pál István: Ikonosztáz és Breviárium
Ikonosztáz és Breviárium
Verbális átiratok Baky Péter tollrajzaihoz
E tíz grafika első változata A pad Irodalmi és Művészeti Folyóirat VII. évfolyamának 2. számában jelent meg. A sors úgy hozta, hogy e lapszám nyomdai sokszorosításának előkészítését az én számítógépemen végezte el a szerkesztő, Jankovics Zoltán, aki látva, hogy nagyon tetszenek, a „memóriámban” hagyta a grafikákat. Így kezdődött különös kapcsolatom Baky Péter tollrajzaival. Hosszú heteken át, újra és újra feltettem őket a képernyőmre, mert az volt az érzésem, mondatni akarnak velem valamit. Aztán, mint e rendszeres zsolozsmázás breviáriumának darabjai, megszülettek a négysorosok. Ám a történet ezzel még nem ért véget. Péter újra kézbe vette, hogy a versek sugallataira reflektáltatva, kiteljesítse a rajzokat. Így lett a vers és a kép egymástól szinte elválaszthatatlan, szerves egység.
(Kis Pál István)
***
Átzuhanásod téren, időn
(B. P. önarcképe előtt)
Átzuhanásod a téren, időn,
a gyönyör jelenése!
Tépi a fátylat az árny,
mégis, az ég csupa szárny.
Átzuhanásod a téren, időn,
csak a fény fonalán remegés,
– rajzolat ível opál retinán –
szakadása a léten a rés.
Hangos időn átprésel a csend,
verdes az árnyon a múlt,
nektár ízzel a nyelven eseng
az a csók, az a húsba lehullt.
Vágyra kihunyva aszalja a bőrt
a magányra ölelt vacogás,
ráncot az arcra a késlekedés
vasa húz… feledés-eke ás.
Kőfolyam árján ring az idő,
horgony a percnek a vég,
léttel rév ez a gyűrt lepedő,
ez a mélyre-kövült lepedék.
Jöjj! Zuhanásod öröknek a hír;
haza vár ma hetéra-remény,
hív a kebel, öle fürtre talál,
s a fehérbe enyészhet a fény.
Míg csutoráján mámor a lét,
órahomok csak a perc,
elvész mind, a jövőre cserélt,
el, a múltba vetélt buta mersz.
Átzuhanásod a téren, időn,
a gyönyör jelenése.
Nem pír, s nem halovány,
tárul e néma talány!

Magunkba nézve is át meg átderengünk
a sejtelmes túlon, vagy épp az innenen,
spongyaként imákkal törölgetve úgy tűnt,
Neked még talán van, de hol az Én szemem?

Ikonokba imád, s arany keretekkel
szentélyek falára rajong a gondolat,
látod, ha a vágyad mégis lepedőt lel,
párkafonál-ösztön benned a pókfonat…

Húsba rejt a forma, s formába az idő,
ráncok fonatába gombolyít a lényeg,
Erosszal lesz Gaia egekre tárt mező,
s öléről a nemzés Titánokkal tér meg…

Mert látom a zenét, hallom is a formát,
lúdbőrös árnyamon leng egy fényfuvallat,
míg gyönyörrel vágyat ad ösztönnek a korlát,
tabuk szemétdombján szárnyat lel egy mondat…

Ágaskodó ménnel évődik a kanca,
édes harapást vét kéjéért remegve,
s míg az a tajtékos egekbe ragadja,
fényből párát lehel szénafellegekbe.

Ha kell, hát harcolok, erőmből futja még,
bár jobb lenne hitből emelni templomot,
míg rajzom kőjegyét kőtornyok védenék,
nem porlana, vagy épp lenne a szent homok…

Csordogáló időm gyöngyöt vet a borba,
kelyhével gömbölyít lágyvonalú mellet,
úgy lehettem dajkás köldökének foglya,
bár, ha szűken mérte, mámorra még tellett…

Szállongó kézrajzok lebegik a képet,
s Harlekin-arcokra kuszálják a ráncot,
toronymagányra lelt jégszavú lidércek,
sebet ejtve némán sírnak, mint a láncok.

Élősdi vérszívók, nesztek itt a testem,
kürtszavam döntse rám Jerikó romjait!
Attól kéne pont most kétségekbe esnem,
babonás macskákat áldoz máglyán a hit…
Láthatatlan burok köröttem a semmi,
tenyereim mögött rejlő titok vagyok,
hogy is tudna bárki társaságom lenni,
ha más titkok árnya lenni nem akarok…
Megjelent: 2015-10-07 09:00:00
 |
|
Kis Pál István (1951-2021) költő és tanár |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.