Keresés a honlapon:

Petz György: Parlandó

 

Hogyan mondjam el neked,

hogy ne zavarjon megfogalmazás,

ne akarjak eredeti lenni, mondani:

ez van és semmi ráfogás –

dadogok, gyáva vagyok, okom ezer,

eredeti félszeg, egész álszent,

hitehagyott, óh mein Gott,

Gott is tot, tonaludátusz; ússz

a másik partig, bizonyíték: vissza

is találhatsz – senki sem úsz’ vissza,

míg addig elérek – találjalak

s mondjam: nem a sejtektől függ

a szeretet, nem a közhelyektől –

közfürdő thermáljában szeretnek

elgyöngülni, mégis megtisztulnak,

kikben fölmerül az ember, mielőtt

lebukna. Nem találok semmit.

Kincset nem kerestem. Magam szobrát

összekaristoltam, pedig kamaszként

szerettem versenyt az idővel – s előztem.

Szemem távlatokat egyre kisebb

körökre hurkol – magam szaga is

bántja orromat, mert a szerelemből

kikoptam, s csupán hajnalonta

keménykedem függetlenül már

képtől, hangtól, simogatástól.

Ilyenkor kéne mécsest gyújtani,

diófám alá elnyugodni, tátogni

az éj sötét tengerébe, hogy egy

csillagról számon tartsanak: mint morzéz

ez a lény, ritmusa örök, de jelentése

van-é, utazó-e, vagy csak viteti

magát a vonulattal, fülkefénnyel,

hallgatással – melege a karfára

dobott ruhában, léte az önámításban.

Mondjam ezt neked, a Sziriusznak szóljak,

vagy ki hetven évvel előttem itt járt –

hol van?; hogy nincsen bál se lent, se fent,

s a Holdban sem zenélnek, és a szférák,

mikről azt hittük, szívünk dalára szólnak:

némák, hallod, és a tücskök is kannibál.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-09-13 07:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.