Pásztor Attila: Szellő, hogyha…
József Attila nyomán
Szellő, hogyha volnék,
megcirógatnálak,
szoknyádat libbentvén
suhannék utánad…
Majd mint tünde napfény
csókolnám a vállad,
szárítgatnám arcod,
mikor könnybe lábad.
Felhő, hogyha volnék,
rád adnám subámat,
tarlókat áztatnék,
ne törjék’ a lábad,
aztán forrás lennék…
megitatgatnálak,
sebeid kimosnám,
tisztuljon a bánat.
Bánatod, ha lennék,
én vetném az ágyat,
sűrű könny-függönnyel
félnélek s óvnálak,
s hajnalra madárfütty
volnék – és a szárnyad,
tavaszi virággal
megvigasztalnálak.
Csillag, hogyha volnék,
meg nem ríkatnálak,
szemedtől ragyogni
tanulnék csodákat,
s lehetnék téli szél,
rajza jégvirágnak,
tó jegén ujjongva
lökném fakutyádat.
Parázs is lehetnék,
fűthetném szobádat,
orcádat derítvén
éjfélbe vonnálak,
aztán mint édes tej
csurrannék ajkadon,
s cseppenként csorgó nyál,
álmodnék ujjadon.
Álmodnánk hegyekről,
felettük repülnénk,
cédrusok ágain
égszínt hegedülnénk,
s reggel mint pillangó
kézfejedre szállnék,
s egy szem pillantásod…
az volna ajándék.
Megjelent: 2015-08-22 07:00:00
 |
|
Pásztor Attila |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
