Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kis Pál István: A kentaur szerelme (Versképzetek Szatmári Juhos László ceruzarajzaihoz)

 

 

A kentaur szerelme

Versképzetek Szatmári Juhos László ceruzarajzaihoz

Szatmári Juhos László szobrai és rajzai, egyszerre költői és profán megnyilvánulások. Sajátosan szürreális világában úgy kerül minden a helyére, mintha az lenne a természetes közege.. Én, aki a világ prózai jelenségeit – eszközeiben inkább expresszív – lírával szépítgetem, izgalmas kalandnak, mondhatni kihívásnak tekintettem a vele való együttműködést. Laci megközelítéséhez kevés lett volna az együttérzés vagy a beleélés, magamnak is kihívássá kellett lennem. Munkáin látva, hogy mennyire izgatja a biológiai test ösztönvilágába zárt intellektus vergődése, én javasoltam neki a kentaur szerelme témát, és indításként küldtem neki egy-két verset. Az ógörög mítoszt eredetileg a gondolatkifejtés keretének szántam, őt viszont mítoszteremtésre rendelte eleve szürrealista látásmódja. Makacs fickó mondhatom. Arra késztetett, hogy rajzait, mint átlényegítendő realitást fogadjam el, és talán ez volt bennük a leginkább ösztönző viszont kihívás. A magam módján persze én is makacs fickó vagyok, így aztán sikerült az eredeti tematikán belül maradnunk.

(Kis Pál István)

 

A regeszarvashoz

(Sz. J. L-nak)

A lombon, látod, sebet ejt az agancs,
bár izmos a test, szikár és tünékeny,
erős akarása legvégül fennakad
az örökkel elburjánzott
erdők sűrűjében.
Csapása végén, még remény a tisztás,
mélyre hajtva bár, dísz a méltósága,
kopóugatásnak való út az ösvény,
ott, ahol a szabad járást
ágak boga zárja.

A sebbel persze gyógyul, ami vérzik,
nem nézve álnok bőr alá fúrt szálkát,
szabad hát a vadhoz illő némasággal,
fittyet hányva fájdalomra,
kitörni, ha bántják.
Ne szánd, ha végül beléd hal a tövis,
s ne szánd a konok, sebet ejtő ágat,
keservével fizet véres agancsáért,
ki a sűrűn utat törni
emelt fővel vágtat.

 

 

Jöjjetek féktelen vágyak,
asszonyéjbe tipró lópatás
torzók, amíg rátok nem szárad
borom, tölteni társ ki volna más,
mint én, kit titkukra öleltek a hordók.
Gyertek, s míg kedvet szít a mámor,
vérével az alkonyt tűzzük dárdavégre,
nászhoz, ha kell majd Lapithániából
asszony is kerül, bár meg kell halni érte,
szerelemdalt énekelve az érte halt halálról.

 

Fátyolfény-foszlány a pára,
s hűséből felizzó tűzgolyók
lesik, ahogy épp önmagára
mered, s tócsatükrébe-olvadót
játszik, a hódolni siető képzelet.
Várok, s míg hull reánk a harmat,
könnyű felhőcskéket ereget a cimpám,
mosdat a fény, most inkább nem zavarlak,
megvár az a völgy, s a forrás is... bár innám
a féktelen mámort, mit érted patáim dobognak.

 

Maradj még rejtve előttem,
félnék meglátni ábrándtested
titkát, ha vágyban és örömben
ringva is rémült, ha rám néz, s retteg
az, kinek torzó, vagy állatlét, amit lát.
Jobb így, s míg szellőcsók becéz,
hűsét érző bőröm bimbót sejt a mellen,
vággyal ki most ölel, több mint könnyű kéz,
s merthogy szerelemdalt kell majd énekelnem,
kancaléptű földiember-asszonyt költ nekem az ész.

 

Hogy lennék egészen ember,
míg testem ösztönnel féktelen
állat. Vár, s rád les türelemmel,
mint csapdavermet rejtő réteken
a farkas, éhe lopódzni kész utánad.
Testem, egy faja-nincs szörnyeteg,
nekihevült mén, ki kancát lelve szelíd
asszonyt, s rajta szügy helyébe melleket
énekel, ám ha lantról-tépett dalt terít
eléd, sárba tipró vágyának áldozza képzeted.

 

Volna a vágyad a tükröm,
láthatnám asszonyi testedben
magam, levetném embergőgöm
nyűgét, lennék a vad, ki sebzetten
bődül, s rejtekét feladva feléd rohan,
mert ringva, mint menny taván a fény,
képével egy mén-test tükrözné a kancát,
s mint szennyes oltár, feláldoznám... fel én,
győzzön hát az ösztön, s áldozzon, ha hagyják,
bár a mélységébe hull a foncsor, a vakult remény.

 

Mért kéne másnak látszani?
Ha annak vélhetnél, lehetnék
ember, s megmutatván azt, ami
vagyok, Te pedig tréfának vélnéd,
amikor nyoszolyás ágyadra gázolok.
Bűvöl-e még Pegazus-szárnyam,
patáim sarában látod-e Helikont,
szomjat ki így remél, forrássá váltan,
kínálhat-e enyhet, míg ő a puszta szomj?
Volna bár égi kék, tükre csak égi kép a sárban.

 

Köthet a bujdosó remény,
elold majd végül a sikoltás
tőlem, a körmöd vájja belém
a csend, ki soha, sehol se volt társ,
s hangod, mint a tövis, kiszakad belőlem.
Úgy vagy a csipkebokrok ága,
menekülni látod, sajgásod nem enged,
felelj hát csak kínt minden mozdulásra,
úgy fájj, neked azzal gyógyírrá kell lenned,
hogy ne hullj a jajjal jajongva jajló dobogásba.

 

Szellőkkel leng az illatod,
kezed a harmatos reggelek
hűse, s míg karom, ha akarod
ölel, rám szól az ész, eresszelek;
tested ugyan tárul, de távol a közel!
Ne szólj, s csak maradj mozdulatlan,
újra meg újra álljon meg itt az ösztön,
bár forrong a mély, mint egy lávakatlan,
tebenned most saját vágyálmomat őrzöm,
szigetként a partra-bőszült mocsokáradatban.

 

Őrjöngő dúlásnak láttat,
epéje úgy mérgez lüktető
sebet, legyek bár űzött állat
félsze, vágyam ébredő őserő,
véres galamb, ki prédát les, mint a vércse.
Vagyok a láp vize nyomodban,
dobogásra riadt tükörreszketéssel
leslek, s e lesben minden lépted ott van,
mint tiszta kísértés, mert csak vágyam ér el,
aki ott ül sárként a sárban, sárléttől tiportan.

 

Úgy vagy a tűnő látomás,
ahogy én vagyok anyagtalan
papír, melyen most a tollvonás
végképp egy sajgó test sebe ugyan,
de kéjt fáj, ha élvteli rajz a remélt kép,
Mert én is csak látomás vagyok,
féktelen vágyakkal űzöm a képtelent,
álmodok míg tudok, merészet s nagyot,
ám anyaggá satnyul bennem a lét s a rend,
ahol a szellemlétben is csak rémálomnak hatok.

  
  

Megjelent: 2015-08-19 08:00:00

 

Kis Pál István (1951-2021) költő és tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.