VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Kerékgyártó Ferenc: El Camino és a remény könyve
(Menni az úton kopott facipőben - Úton lenni: sosem érkezőben.)
Félek (kicsit? nagyon?) elindulni, de vágyom rá, inspirál, foglalkoztat, vonz, taszít, (Nem én akarom, lassan elfoglal, megérteti magát velem.) - Hiszen rajta jártam mindig, itt volt a szemem előtt, a lelkemben! Jó rádöbbenni az egyszerűre. S ha a döbbenet tudássá válik, még mindig nem ok arra, hogy kinyilatkoztassék. Hiszen az Úton (a tervezett úton) még végig sem mentem. - Ötvennégy éves vagyok, hány millió kilométer van a lábamban, a szívemben: ki tudja? Hiszen lépésszámlálót sohasem használtam. Hány éves is vagyok voltaképpen? Hány éves a lelkem, ez a nyugtalan és nyugtalanító lélek, amely (aki?) a személyiség börtönébe zárva oly régen várja a megszababadulást? - Úton vagyok én, a porszem, már az idők kezdete óta. De most másképp indulok el. Túl a csődön, túl az eufórián, minden emberi és társadalmi mércén túl lépek, lépek belele, lépek át saját, valódi életembe. Hozzáteszem: reményem szerint. És azt is tudom, nincs más választásom. És egyre jobban érzem, nem én választottam: az Út választott engem. És elmegyek a végéig, hogy meglássam, jól választott-e. S hogy megtudjam: a végén méltó leszek-e arra, hogy lábnyomaimat elmossa az Óceán…
KÖVEK AZ ÚTON
Ma éppen Samos felé mész lélekben. Ömlik az eső, harmadik napja. Már nem fázol. Egy szikláról csorgó vízsugárban oltod szomjadat. Már látod a kolostort, hallod a harangokat. Andrással egy teraszon megtöritek a kenyeret a fényben. Zuhog, zuhog Zöld Galícia.
Vilar de Donas: letérés az útról, hogy megtalálhasd a csodát. Először egy szúrágta nyíláson át, csak kukucskálva. Aztán szótlanul kitárul a hatalmas kapu. Nem kell „átjutnod” már. Hazaértél.
A mezetán a forró szélben, pipacsok tüzében égő réten leülsz. Körben a hósipkás hegyek. Te magad: isten tenyerén. Nem kapkodod már a lélekzetet.
Minden napod újabb szelíd kihívás, kíváncsiság és elragadtatás. Félelem nélkül kelsz át az áradó hegyi folyón. Az éles sziklák rád nevetnek.
Halott tehén és borja a tanya határán. A kőlapokkal fedett háztetetőkön izzik a fény. A domboldalon fekete bikák legelnek.
Óriás sasok repülnek feléd rajokban, lélegző csendben, akár az angyalok. Szótlanul állsz a hegygerincen.
A vadlovak királya, egy izmos mén figyel rád moccanatlanul. Nem fenyeget: teljes testével létezik. Fejet hajtasz a Pireneusok Fejedelme előtt.
Vannak pillanatok, mikor nem tudod, hol vagy. Talán az sem, hogy ki vagy. Csak azt tudod, hogy a hegyeken túl már vár valaki.
Ébren vacogsz éjjel egy parkban. Túl korán akartad az Óceánt, Biarritz kitaszít, fáraszt, kipróbál. Visszalendít a semmibe: elölről kell kezdeni mindent.
Saint-Jeanba bezuhansz egy busszal, ettől kezdve minden tiszta, fényes rácsodálkozás. Úgy érzed, mindent tudsz már. Pedig igazából most kezdődik az Út.
Kop-kop-kop: beszél a bot. És bakancsod alatt is beszél a kő, a homok, a sár, a vulkáni hamu. Nem tudod, mi lesz a mondat vége. Egymást írjátok folyamatosan.
Az út elején, talán Zubiriben, rád néz egy olasz nő. Talán meg is szólít. Nem válaszolsz, visszabújsz a nyelv börtönébe. Fagyos még a lelked. Még nem vagy szabad.
Mindent eldobsz, mindent felveszel. Még fázol, még meleged van, még minden közel van és oly messze minden. Lassan vedled le az emberi magány sárkány-bőrét.
Szólítanak, lassan te is szólsz mindenféle nyelveken. Észre sem veszed, ahogy lassan betölt a tiszta létezés szabad levegője.
Eukaliptusz-erdőben mész, órák óta már, a csend, az illatok, az égbe nyúló fák kábulatában, halálosan józanul. Nem kell a képzelet: benne vagy a létezés közepében.
Egy végtelenül hosszú lejtőn, talán Ribadiso felé, valaki szól hozzád. Elmeséli életed, míg leérsz a folyóhoz. A hídon már egy másik ember megy át.
Baszk ármánynak látszik, holott csak egy balta arcú szakács unja már a zarándok-menü-bizniszt. De a játékos alku után gőzölgő rákleves és birkasült a jussod: és a tinto, akár a vér…
Szakadt, madzaggal átkötött poncsóban mész, néha bokáig a sárban. Ez már Galícia: eljött az ígért özönvíz. Imádkozol a jó időért. De tudod, hogy ez a te időd. A legjobb időd.
Az első zarándok-szállás: Roncesvalles. Csak egy szem cukrot fogadsz el a hospitalerotól. Még minden idegen. Nem érted még: barátként miért fogadnak?
Valamit lassan-lassan megértesz. Az út mentén jelek, segítő emberek. Emberek – nem idegenek. Még nem vagy otthon. De hazafelé tartasz.
„Igen kistermetű énekes-madár-fiú udvarolt a társának az ösvényen, és másfél méterre tőlem megtörtént a nász. Ennyire közel jönnek itt hozzám az állatok.”
„Vadkutyák? Mind kezes, mint a bárány. Idáig sem emberi, sem állati agresszió nem ért. Igaz, szelíd vagyok magam is, halálosan fáradtan, elcsigázva is.”
„Sok-sok fecske köszönt a mezetán, cikázva a rozsföldek felett, de a városokban is elém jönnek. Itt a fecskék, a Pireneusokban a keselyűk jelzik a határokat, amik nem is határok!”
„Estellában reggel egy hatalmas fekete pók mászott elő a hónom alól. Nem ijedtem meg: igen szép állat volt a maga nemében. Le akartam fényképezni, de eltűnt hamar az ágy alatt.”
„Tegnap délután az estellai albergue előtt ücsörögtünk egy kis padon, kezünkben egy-egy bagettel és San Miguel sörrel. Két gerle csipegette lábunknál a morzsát.”
„Egy autópálya mellett kutyagoltunk hosszan. A kerítésre mi is gyártottunk két kis keresztet. Korán érkeztünk Navarrettébe. Egy kútnál ültünk a padon. Bagett, szalámi, paradicsom, paprika: fejedelmi ebéd volt.”
„Lelki ügyek? Tiszta és felszabadult vagyok, egyre többször. Útközben és néha egy-egy templomban hosszú belső monológok, néha párbeszédek zajlanak bennem. Lassan megtalálom a szavakat, gondolataim letisztulnak szépen, lassan: ahogyan kell.”
„Magam jobban szeretem a magányos meditációt. De jó volt kezet fogni idegenekkel, akik többé már nem idegenek!”
„A kilométerek, a fájdalmak: bizony összeadódnak. De bírom, van energiám és van hitem. A holtpontokon hamar túljutok, mert a szépségek, amiket látok és élek gyaloglás közben, kárpótolnak mindenért.”
„Ez már dialógus: először magammal, lassan az emberekkel, talán, egyszer, istennel. Mert az út kezdi megmutatni, milyen hatalmas és fenséges a létezés.”
„A sasok, a fecskék, a vadlovak, a szél, az eső: mindnek útja van s az útnak folytatása van. Porszem vagyok, de fontos porszem, mint minden a maga helyén. Érzem, lassan megtalálom helyem a világban. Megtalálom, ami elveszett, de mindig is megvolt, ám sokáig vak voltam. Most tanulok látni.”
„Esteledik. Ülök egy zarándokszállás teraszán, a hegytetőn, mélyen Spanyolországban, több ezer kilométerre hazámtól. Mégsem érzem magam elveszettnek. A holnapi útra gondolok. Nyugodt, tiszta fényben ragyog a lelkem.”
„Eléd terítettem az Út szőnyegét. Lépj rá, és eljutsz az én templomomba.”
„Azt hitted kő: holott templom. Azt hitted templom: holott kő. A templom: te vagy.”
„Térdre rogytam a sárban és térdre rogytam a porban. A Bárány vére lángolt a borban.”
„Megtanultam menni, érzem az erőt, a rugalmasságot lábaimban, a derekam, a vállam is egyenesebb – úgy érzem, a lelkem is. Árad belőlem a nyugalom és a szeretet minden élő és holt felé, és mindez folyamatosan visszaáramlik belém. - Volt egy pillanat, amikor olyan tökéletes csend vett körül, hogy abban a csendben jelen volt mindenki, akit valaha ismertem és szerettem. És még valami, amit szavakkal nem lehet, talán nem is kell kimondani…”
„Még alig derengett, amikor elindultunk Monte do Gozoról Santiago de Compostella felé. A Katedrális nehezen mutatta meg magát, egyszer csak ott volt, de egyelőre csak oldalbejáratát láttatta, az ősi homlokzat cizellált, mohával és futónövényekkel benőtt ornamentikája engem először az Angkor romjaira emlékeztettek. De nem a tudás volt fontos, hanem a ráébredés. Megérkeztem.”
Megyek a Dugonics utcán a Füvészkert felé. Tíz perc talán az út a Klinikákig. Álmos vagyok, nehezen indult a nap. Aztán „ráébredek”, hogy ez most a Camino folytatása. Lassan megnyugszom.
„Meditálj, imádkozz, szemlélődj: egész jó hármas tanács a szellemi létezésre. A sorrenden változtathatsz. Elemet kihagyni ebből: nem érdemes.”
„Flóra írt. Büszke rám, ennek nagyon örülök. Végre valami, amiért tényleg büszke lehet rám. Ő is úton van valahol, az idő arrafelé is jó. Igaz, fohászkodtam. Nemcsak magamért.”
Ma lélekben megint végigjártam az Utat, tiszta, derengő fényben. Átéltem, akár egy éve, a csodát, ami minden nap megtörténik. De a „virtuális utazás” kevés. Ami ott személyesen és mélyen megérintett, soha nem pótolható internetes csevegéssel.
Írásaim egy része „mesterséges töredék”, vállalom és akarom, hogy ne az idő-rendet, hanem az idő egészét fogalmazzam meg. Nem érdekelnek a konvenciók. Aki akar: érti. Aki nem érti, nem fontos.
„Egy kis fenyvessel díszített fennsík, dombvonulat, hármas eredményt hozott. Ez volt, lett, mert rátaláltam, Monte do Gozo (az Öröm Hegye) legmagasabb pontja, ahonnan megpillanthattam, végül igazából a santiago de compostellai Katedrális három tornyát, háttérben az égő kék éggel, mely már előre vetítette az Óceán színét.”
„És eljutottam a „Világ Végére”, a Kereszthez és a Világítótoronyhoz. FAR/O: a O- kilométerkő, az Út legvégső pontja.”
„Az Óceánra néző fennsíkon, egy fából ácsolt asztalnál ülve elköltöttük hideg ebédünket, egy portugál úrtól még nagy doboz olajbogyót is kaptunk. A tengerben állva megittuk a vörösbort, ahogy elterveztük, Finisterben, az öbölben. Nem tudom, lesz-e valaha ital, ami versenyre kelhetne vele.”
„Kora reggel feljöttem ide, az Öröm Hegyére elmélkedni, megnyugodni a visszaút előtt. És, hogy még egyszer láthassam a távolból a santiagói Katedrális tornyait. – Most itt ülök törökülésben a fennsíkon, ölemben naplómmal. András bement Santiagóba újra, egyedül, a maga módján megközelíteni Szent Jakabot. Én most újra a magányos, hegyi utat választottam, és jól van ez így.
„A napló soha nem ér véget, míg van, aki írja. Még van. Már van.”
„Az imént (ezer éve?) betértem a San Marco kápolnába, a Monte do Gozón. Amit éreztem elmondhatatlan, jelezni sem könnyű. Amit világosan tudok: a szívem egyszer csak kilépett a mellkasomból, és hangosan, tisztán hallottam a hangját.”
„A lelki történés, csak most értem meg, sokkal fontosabb a testieknél. A testet le nem értékelem, oda helyezem, ahová való. Használom, használni fogom, míg élek. Nem vetem meg örömeit. De tudom fájdalmát, kiürülését, feltöltődését. Tudom már, újra tudom, mi az igazi éhség és az igazi szomjúság. De mindez semmi a lélek éhségéhez és szomjúságához képest. Mert a lélek egyetlen dologra vágyik: a határtalan szeretetre.”
Megjelent: 2015-08-02 07:00:00
|
