Öntödei leképezések - Kis Pál István versei Bálványos Huba rajzaihoz (1-7)
A Tűzsárkánynak sárga szeme volt,
füstszín szárnyon szállt
a kéményerdő felett,
égbe vitte azt,
ki lángtestén lovagolt,
de hogy repülhessen,
a húsából evett...
most így, magam látva,
bőrré, csonttá letten,
bánnom kéne tán,
hogy királyfi lehettem,
országom, ha volt is,
mese a mesében,
kacsalábon forgó
váram el nem értem,
de odafenn az égen
fájdalmas boldogan,
ha szabad nem is voltam,
annak hihettem magam...
Hogy legyőzzön a vas,
az persze nem lehet;
ez tiszta fizika, nem puszta észlelet,
míg ő követi és én értem,
nincs más ige,
nincs a mindenségben;
az esés is tudja, merre visz az út,
hogy sehol egy kerülő, kibúvó,
a törvény itt abszolút,
nincs záró- vagy rejtjel,
pihenő, kis szünet,
itt muszáj tudni, mit kell,
és azt is, hogy mit lehet,
s mert én tudom,
mi az, amit követ,
ez tiszta fizika,
nem puszta észlelet...
Meg se kell mérnem,
elég hogyha nézem,
mindegyik egyforma,
nincs köztük az egy,
az a csak egy forma...
talán nem is fontos,
végül is egyre megy...
egyencsillanással
fényes acélgolyók,
egyengülüszemek,
engem bogarazók,
tanúim, ha én meg
egyencsillag leszek,
vagy egyenaláhullás
a szikrafény-esőben...
az a nem is fontos
az egyre megy időben...
Itt a szájnak alig akad dolga,
vezényszóvá lett a mozdulat,
az se kell, ha mindegyikőnk tudja,
mi jön épp, hogy mit kell... és szabad...
együtt mintha tanult táncra kelnénk,
bár a bakancs nem éppen kecses,
kesztyű, sisak, fülvédő a kellék,
mert itt a hiba véresen végzetes...
a siker (de csak ha méretét kiadja)
a féltonnányi csinos kis darab,
fütyülünk a publikumra, tapsra;
csak egy staubra elég laufot adjanak...
s mi forgunk és kerengünk tovább,
mindig egyformán, jelölve a percet,
szoborarcunkon ne keresd a kedvünk,
csak az acél zenél, beszélget helyettünk,
így vagyunk együtt s külön is csak egyek...
Nekem mondhattok, amit akartok,
nem hittem én már az apámnak se,
ki nem tudva, hova szánják a barmot,
csak ment, papírtalpú bakancsban
védeni a hazát, ott a Don-kanyarban,
és lelkes lett, ha bakanótát hallott...
mért is hinném, hogy a Kelet az igazabb,
csak mert a gyárkürtre ébredve,
ott kel fel a Nap,
s a Nyugat szava még annál is többet ér,
csak mert mikor fárad este,
a Nap is oda tér(?)
mondhattok nekem, amit csak akartok:
próféták, térítők, hitüket kínáló vezérek...
harangnak véljem, ha kolompot hallok,
vidámnak magam, s mindezt édenkertnek,
csak mert a fülembe víg dalt énekeltek(?)
várhattok nyájba, kínálhattok aklot;
nem hiszek én már senki szent hitének...
A leleményt csodáld itt,
ne a látványt,
a nyers erőt,
a tűznél is fontosabb az ötlet,
a tudás,
mely hámba hajtja őt...
ormótlan a formaszekrény,
tákolmány az öntőminta,
buta sár a vizes homok,
ha nincs titka labirintja;
a terv itt a legfőbb,
amit a vas, a tűz,
mint istenét a hívő
(kit hite űz) követni siet...
a leleményt csodáld itt,
s csak azután a kezet...
Szirma, szára színe szürke,
nem a zöldek éke, dísze,
csak szénporra
vár bibéje,
s fáj, ha sebet
ejt az éle...
a vasvilág-műhelyekben
bimbót, kelyhet nyílva serken,
szép, de nem, mert
lenne színe,
minden dísze
az árnyalat...
csak a forma a csodája,
hát még ahogy variálja,
honnan vettem,
hová tettem(?)
ott van az
a tenyerekben...
Megjelent: 2015-04-08 07:00:00
|
|
Kis Pál István (1951-2021) költő és tanár |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.