Vadas Tibor: Hajnali vita
Szinnai Gyulánénak
Korán keltem.
A nap már jött fel, mint elhagyott tájait
köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó
lüktető zene, játékra intve
teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő
fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan
simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit
és zamatait.
Csodás a reggel, bár az incselkedő
racionalitás gúnyosan mosolyog, őt
a jelenségek tudatos értelmezése élteti,
könnyedén hárít szócselvetéseket, cáfolja
a leírt sorokat, gondolat-képeire legyintve nevet.
Egyforma az összes többivel minden kikelet, állítja ő,
szokásos formákkal, színekkel megrakott roskadó
tálait a természet millió évektől átíratlan nyújtja
át, naponta hörpintve méregpoharát, a mester és
az előadó enyhénszólva túlkoros, újnak a darabot
csak az nézheti, ki idejét spórolva a jelenre
váltott bérletet, lelkes tapsa közben észrevétlen
hagyva, hogy a széksorok ügyesen kijelölt helyek,
a műsor önkényesen lecövekelt földi pontok,
hegyvölgyek, síkok, üregek és kitüremkedések
grádicsairól nézve hajnalhasadás, a tér más
galaktikai kilátóiról, bolygók és fénylő
csillagok mozgása, helyzetváltoztatás.
Mindegy. Mégis szép a reggel, és akaratlanul
megérezve ezt korán keltem. A nap már jött
fel, összes kellékeivel, megzabolázhatatlanul
nyargaló fényeivel, ahogyan ilyenkor szokott,
és nem szégyellem, meghatódtam e gátlástalan
égi ceremóniától, így mezítláb az ajtóba
megállva, rácsodálkozva a magamutogató fene-nagy
üdeségre, ügyet sem vetve tovább az ésszerűség
újbóli vihogásaira, elfogadtam a látható
perspektívát, tudomásul véve a már feltárt
megkérdőjelezhetőségeket is, azt sem firtatva, hogy
párezer kilométerrel arrább most alkonyodik, de
belátható időn belül reánk is hasonló történet
vár, leszáll az est, amely önmagában elemi költészet,
hiszen egyszerűen besötétedik, ezek után meggyújtjuk
a fáklyákat, netán a gyertyákat, újabb lehetőségként
eltökélten a villanykapcsolót kattintgatjuk, ha ezt
számítógépünk, esetleg más ügyes szerkezet
helyettünk nem teszi.
De ennek még nincsen sora, friss reggel van,
hajnali litánia, egy korai ébredés után az ajtóba
megállva. Hátam mögött a szoba még
őrizte éjemet, aminek persze most vége, az én
párnám az én szagommal, mikroszkopikus bőrzabáló
atkáimmal, a meglepetten hallgató berendezési
tárgyakkal, a küszöbön lerúgott cipő a tegnap porával.
Ahogy a jövő jelenné válik, úgy éji szobám a múltba
süllyed, a mozgások iránya egy, hónalja alatt cipeli
el átaludt perceimet, délibábként oszlik szét, ekkor
a jelen ugrik elő, a napba bámulva önmagát
figyeli, saját sugaraiban fürdik, s villanó vizek
tükrébe néz.
Önzés? Ha arra gondolok, ez az én hajnalom,
és arra is, talán megérdemeltem ezt. Nem oktalan
az élet, ha így kínálja magát, önként megoldva ruháit,
tetszeni akar, derűmet keresi és örömeimet. Magához
szólítva felruházott ruganyos testtel, fogékony
ésszel, gyümölcseit szüretelni biztatott is: - mind a tiéd,
az összest kérd el.
Igen, az én hajnalom ez, az eljövendő percek összefogva
örömteli napommá érnek, drága ajándékait sorba
elérhetem, megédesíti ifjúságomat, ad
jó közösséget, hű szeretőt, igaz barátokat. Így kell
lennie, kell tartania ígéretét, gondoltam az ajtóban
megállva, mert nem lehet, hogy minden mi szép, cél
nélkül legyen, ha áldást oszt és nevetést.
Átmentem harminclépés udvarunkon, elhagytam az
öreg tuját, madarak és pókok fészkeltek rejtekeiben,
a rozsdás kutat, amely valahonnan itt maradt,
s miközben a szomszéd falához vizeltem, tudom
butaság, elérzékenyülni mások dolga, mégis jó
állni a tér kiemelt pontján, e reggeli kertben,
nézni a megunhatatlan kibontakozást, méltán
gondolni, szép az ember élete, és talán belőlem
is lehet még valami.
Ma új gyógyszereket találok fel, utakat és hidakat
tervezek, tettenérem a lét nagy titkait, az éhezőkről
sem feledkezem, ma felfogom eszemmel a más
dimenziókat, amiket idáig sohasem értettem meg,
megállítom a háborúkat, fényre emelem az
újszülötteket. Hegyomlásokat intek vissza,
szétkergetem az égi zuhatagokat, gyógyfüveket
keresek a gondra, a bajra, ma segíthetek a világon,
megszentelt ajándékait tetézve visszaadhatom,
ha ő is úgy akarja.
Amint az udvarból továbbléptem, illatos virágmezőbe
értem, ne huncutkodj értelem, tudod igazat
beszélek, valóban léteznek e reggeli rétek, ahol minden
különösebb teketória nélkül harmatcseppek ragyognak
a sárga, kék és lila, de más helyi divatokat követő
virágok titkos zugaiban és általában zöld levelein, na
semmi szentimentalizmus, csak egy átlagos hajnali rét
ahol a nyilvánvaló bőségből
egy-két virágot leszakítani nem bűn.
Mivel én ezt tudtam, le is szakítottam.
Jelentőségteljes a pillanat, oka máig feltáratlan,
valami árnyalatnyi árnyék ekkor átsuhant
a réten, gondolom emiatt, a hátam mögé kellett
néznem, és mire visszanéztem, szép mezei
csokrom, talán pipacs és gólyahír is volt
benne, barna szarrá változva kezemre folyt.
Most itt állok, s ez örökre ilyen marad?
Hiszen az előbbiekben felkontúrozott hajnal,
az udvarunk és benne az öreg tuja, aminek madarak
és pókok kapaszkodtak kiálló ágaiba, utána a fűvel
virággal teleszórt hajnali rét, egész becsületes dolognak
ígérkezett, de a történéseket tényként kezemben tartva
cudarul elment a kedvem, kemény a földetérés.
Követelhetném persze jogos jussaimat: vegye mindenki
komolyan ígéretét, különösen kik bőséges szüretet,
megismerhető életet, tartalmas napokat sugalltak, mely
addig sem tartott, mint egy röpke hét.
S ha nekik is hazudtak, ezért ők is azt adták
tovább? - Most miről beszéltek,- szólt közbe a józan ész,
- én elküldtem figyelmeztetéseimet ostobák, s tudtad
te magad, csalsz ármányos szavaiddal, de pórul
jársz ha rádköszön a valóság.
Gyermekeidnek ígértél biztos jövőt, megfogható
igazságokat, jogaikat soroltad hozzá, de majd ha szorul
a hurok, megkérdőjelezett ígéreteid listáját ritkábban
lobogtatod.
Az lehet, ismertem el, tévedtem sokat, de a hajnal,
a rozsdás kút, a virágos rét mind igaz, mesés a szó
mégsem magamutogató kérkedés.
Add nekem, megfejtem a titkot én.
Én felderítem az eldugott sors kódokat.
Homlokomon harag, ősi ellenkezés,
kezedből elveszem a teleírt lapokat.
Azóta dühösen olvasom.
A betűket már érteném,
a szavakat is sok helyen tudom,
s hátammal a rámeső
időt tartva,
a nyelvet
a nyelvet még
szótárazom.
Megjelent: 2015-03-04 08:00:00
 |
|
Vadas Tibor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
