Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kántor Zsolt prózaversei (Lepréselt lepke, Fű és Hold, A könnyező szék, Szellőztetés, A rajzlapot megfordítja a szél, Gyűrt zsebkendők tunkolása sárga és kék festéktócsákba)

 

Lepréselt lepke

Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.

 

Fű és Hold

Túl egyszerű a terv. Akár egy dobókocka. Mintha létra volna a tudatban s ott járkálna egy szűnni nem tudó gondolat. Az ember kitalál magának egy olyan lényt, aki nem akar azonosulni vele. Megfigyeli, miként bonyolódik a jelleme bele. A körülmények ráfonódnak a habitusára. Ezt a szakaszt ő sem hagyhatja ki. Majd a relációkat iktatja új rovatba. Attraktív, teátrális szó-panelekkel bíbelődik. A Jó és a Szép összeér benne. Megvalósul a szövegen belüli gondolkodás. A létezésbe átvitt írás. Az emberi szervezetbe bekapcsolható vers egy gyógyító szókép. Isten a szavakat küldte el nektek, hogy boldogok legyetek! Ez az édesség-érzet viszont a frenetikus pátosz. Hemzsegő adatok egy mikrobarázdában. Vagy rítus egy mega-bázis legeldugottabb odújában, ahol összerogyott a félregombolt égbolt. Mint egy katonai sátor. Apropó. Aludj, öngyújtó! Olyasmit szeretnénk rögzíteni, ami nem létezik. A meleg méhe. A fa kérge. Banánpálma – és tamariszk. Egy gyík futkosása két tenyér között. Rizs és acetilén. Pagoda. Moszkitó-háló. A holdudvardudvák kiszaggatása a megismételhetetlen éjszakából. A rikító engem mindig megríkat. Naturalisztikusan szürreális! Egy mű kezd felnövekedni, akár egy sűrű bozót.

 

A könnyező szék

Gubis Misi - gospel

A jelenlét halogatása az, ami az elmondás által támad. A levés elhalasztása, és a tett túlidőzítése: maga a beszéd. Lenni hagyni úgy, ahogy van. Ez a jelen. A kimondott szavak elkezdenek nőni, mint a csírák, kibújnak a nemlétből és vastag szárat, leveleket növesztenek. A „kimondott” ellombosodik. A KÖLTEMÉNY KIÖMLIK, SZOMJAS CSALÁNOK ISSZÁK BE. Íme a realista ábrándok. A műgond egy golyó. Mennyi agyonszívott szóvég, álcázott evidencia. Beszédszerű géz a felszakított időn. Átélés sebe. Atavisztikus viszonyok. Tekintetek alá szakadva. Ahogy Hanzó Ildikó aposztrofálja a felfedezés örömét. A hajnal egy teli pohár. Keresztbe repedt vallomás. Csipetnyi üdvtörténet. &. Egész életünk ágyban játszódik, fészkekben, búvóhelyeken. Ne hagyjuk. Keljünk fel a hagyomány rekeszei közül. Egy könnyező szék vívja ki rokonszenvem az üres szobában. Csurog az enyv, vagy a gyanta a jobb mellső lábából. Úgy körülbelül, a bokájánál van egy görcs. Hozom a pepita szárú ollómat és megműtöm. A próféciák az angyalok trónjai. (Próbáld meg kívülről nézni a túlzottan ismerőst. Akceptáld az isteni provokációt.) A szék egy vasúti átjáró. Gyerek vagyok és a Mennybe jutok. Az ambivalenciák megtámadják ugyan a karaktert, de kiformálják a jellemet. A szuverenitás az identitás éghajlata. A falon egy puska lóg, logó. Nem sül el. Kiszínezem egy filccel. Majd a tenyeremre festek egy vércseppet.

 

Szellőztetés

Akkor lehet együtt élni a hiánnyal, ha megírtuk. Elemezni, szétbontani a megtörtént pótlást. A tűnőbe ölteni a tűt. Megbolygatni a tényeket. Egy individuum, mint mű, elég súlyos érv. Bár körülötte emlékek hullnak szét, mégis minden konceptuális. Fragmentált és extrudált erudíciók töltik meg a lomtárt. Mit ér az olvasottság, ha a könyvtárban gépfegyverrel szórakoznak a megszálló katonák. Átlövik a lexikon testén a lőszert. Lyukat ütnek az aufklérung enciklopédiáján. A lélek enyhe sugárzása csak parfüm. Múzsa, rózsa, roncs. A teória húsa. Szorítkozás. Odáig kell eljutni, hogy az ember szélhámosságnak tartsa a művészetet. Ha leírunk valamit, utalások sorozatát teremtjük meg. A megértéssel részévé válunk a világnak. Történik, pöndörödik, rojtozódik, szerteszakad a hagyomány. És mi mégis emlékezünk a betűkre, amelyek hazatérnek a könyvbe. Egy darabot magunkévá teszünk. Ennyi szabadság marad tartós (féltartós). Egy darabig eláll, de aztán kész. (Kiszellőztetik a szöveget.)

 

A rajzlapot megfordítja a szél

Kozmikus, időmentes víziók. Jó leírni. Legyenek ilyenek. Öntörvényű, új eszmeiség, a lakozás „jótékony” öröme. Meg a többi mítosz. Végre álljanak talpra! Ez egy megszeppent korszak. A személyazonosság-lopás ideje. A vízililiom hirtelen kinyílik, majd ugyanolyan gyorsan össze is csukódik. Ennyi a metamorfózis. Mindennapiságunk talán még nagyobb kivetkőzés, mint bármely sorsdöntő változás. A prognosztika esetében az utóhang legradikálisabb formájáról van szó – nevezetesen a prófétai apokalipszisről, amely a megsemmisülés utáni nézőpontból szól mindarról, amit akkor majd rólunk mondani lehetne. Ezzel áttöri az időhatárt, a sors túloldaláról beszél a határ innenső oldalán zajló eseményekről. de hát a szellem EGÉSZ. Par excellence: posztumusz Jövő. Üdvözlőm, Jövő Úr. Maga mit keres a zsebemben? Vegye ki a szívemből az ujjait! Egy pásztor sétapálcája, dinamikus vessző. Egybetolt ellentétek fűcsomója. A szótövek csokra. Most a rajzlapot megfordítja a szél (egy kérdőjel látható rajta, ami embrióként kuporog a kör hasában), aztán megemeli (rázogatja) a papírt, majd egy nagy lökettel lefújja a márványasztalról. Nagyot pördül, beleakad a szőlőkacsba, ráfekszik a lombokra. Most már a természet része. A tócsa irigykedve nézi. Vége.

 

Gyűrt zsebkendők tunkolása sárga és kék festéktócsákba

Hantai Simon emlékére

Keményfából faragott pátriárka. Virtuóz sztár, Csomolungma magaslat és lovagias tisztesség. Minden képe egy fejlesztés. Soha nem ismétlés. Mindig új nappal. Új éj. André Breton egyik kegyeltje. De nem időzik ebben a státuszban soká. Meghökkentő totalitás, nembeliség. Az eleven, fehér vásznak különlegessége egyszerűen kiiktatja a melankóliát. Mint valami kendőket, úgy hajtogatta a dimenziókat. S ahogy megkomponálta a fák leveleinek fény–árny játékát, a vizek hullám­veré­sét, az onnan érkező fény pulzálását. Az trauma volt. Organikus és immanens játék. „Zene, ami hallgat. A szürnaturalisták elődje, mondták róla, de, annál sokkal több. A szürmodern pápája. Elásta a képeit a kertjében hatvan évesen, jelezve, hogy felhagy a festészettel. Majd néhány év múlva kezdte kiásni némelyiket, mert nem bírta elviselni, hogy nem csinál semmit. Akril vagy akvarell: mindegy mi volt az anyag, a mód, a mű lebilincselő és szerves entitásként talpra állt és menni kezdett, akár egy jóságos gólem. Üdv, emlék. Jöjj, hajnali pára! Mártsd bele kék festéktócsádba összevérezett zsebkendődet. És kenj a mindenségre egy kis mézet.

  
  

Megjelent: 2015-02-27 08:00:00

 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.