Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Zápor György versei (A gátlás és a csillagász, Gravitáció, Költözés semmivel, Varjúmítosz)

 

A gátlás és a csillagász

hideg van ma,
a Bika csillagképben hátrál a Mars,
és ez a szerelem is suta.

három éve lassan, hogy nem jössz, hisz
neked ott a gyerek,
meg tudom is én, miféle emberek,
kik nem tudják a titkos,
asztronómus köszöntést:
„öt galaxis, két pulzár, öt galaxis, két pulzár”,
aztán a földön egy kopp.
tán, már el sem indulnál.
csak bejelölsz az iwiw-en
pörgetve a neved melletti számot.

nekem itt, egyszervolt páholyunk misztériuma.
míg a városra emeltük a teleszkópot,
- valamely távoli ház ablakán katalogizálva
hálót és benne legyeket,
én azt is, ahogy ruhád leveted -
kezed húztam magamra, mutatva,
miként tágul a tér.
már nem merném.
csak jelöllek az iwiw-en
pörgetve a nevem melletti számot.

ócska bosszú,
amiért nem mondod,
merre laksz.
nincsenek pályaelemek,
csak SMS, elviccelt ripláj levelek.
ügyetlenség múzeum.

most is izzadok zavaromban, pedig csupán
utcákat pásztáz távcsövem, hátha.
de csak gázolt kutyát lefetyelő macskákat
gyűjt a lencse, míg tart a zöld.
eközben élsz valahol, előlem takarva,
felső együttállásban a várossal.
hát nem bukkanok rád.
dacára, hogy
innen még az is látszik,
a szélső ház falának támasztva
vár a Hold.
biciklilakattal egy rácshoz zárva,
hogy ne lopják,
és jöjjön hiába,
bérlettel a városhatárig,
onnan már csak gyalog,
a járdán, hol kutyahúgy kanyarog,
minden nap egyre többet késve
a mester, ki srófokkal fogatja föl.

 

Gravitáció

én is görbítem a teret,
már, ahogyan nekem lehet,
vagy adatott, tudja fene,
miként mondják.
itt ülök a görbeségben,
ám ha felállok és elugrom,
a Föld követ.
így szoktunk eljutni a pékig,
a Föld meg én.
ha odaérünk, bemegyek
és ha van,
zsemlét veszek, jó néhányat,
az eladólány mosolyog,
rajtam zavar,
mutatom a Földdel jöttem.
de jó!, - mondja. érinthetem?
hát, persze!
de  sosincs mersze,
én meg félszegen kibotorkálok.
a Föld követ.
így szoktunk továbbmenni,
a Föld, meg én.
zsemlézem, neki is adok,
de a galamboknak hagyja,
hát leülök egy padra,
a lábamhoz hever,
és nézzük, ahogy a sok madár legel
vagy csiperészik,
tudja fene,
miként mondják.
és várunk, tán a lány a péknél,
egyszer bezárja a boltot,
megkeres szemével, elindul,
és átlépi az eseményhorizontot.

 

Költözés semmivel

délután a tetőn álltam,
kondenzcsíkot markolásztam.
pengettem magasat és mélyet,
majd gondoltam,
ritmust játszom,
szinkópa két-három,
próbáltam a feszességet,
a pilóták nagyon féltek.
hej!
Vera inkább moziba ment.
ajtót csapva,
mindent hagyva rám.
most fúrok az üres szobában.
lyuk, tipli, csavar, lyuk, tipli, csavar.
majd lesz a polc,
könyvek és lapok, meg
pörgethető, fali hónapok.
lyuk, tipli, csavar, lyuk, tipli, csavar.
lesz még polc, néhány
cserép, lámpa, kép.
három kis kupac a konyha előtt.
ezeket hoztuk, hogy föltegyem.
fúrok.
betonmorzsa gyűlik a szőnyegen.

 

Varjúmítosz

volt egy nap.
ő arra ébredt, kívüle mindenki
otthagyta házát, az utakat, a várost.
megijedt.
napokig rohangászott, kapcsolgatta a lámpákat,
fűtötte az épületeket, beindította a buszokat,
a megállókban az ajtókat nyitotta, zárta.
aztán egy járdát átengedett a füveknek,
egy utat a fáknak,
egy házat tíz madárnak,
nyolc gyíknak két hidat.
majd, nem járta többé a várost,
nem fűtött, nem kapcsolgatta a lámpákat.
felmászott egy megmaradt tetőre, és nézte az erdőt.
keresgette, hol lehettek azelőtt
a terek, a tereken padok, a padokon emberek.
hiába!
mindig,
mindenhol,
mi látszottunk.
és a fák.

  
  

Megjelent: 2014-12-06 09:00:00

 

Zápor György (Karcag, 1970 – Budapest, 2010) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.