Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Pásztor Attila: Kirakat a végtelenből (avagy: Kísérlet egy feloldozásra)

 

Kirakat a végtelenből
avagy: Kísérlet egy feloldozásra

Kívül s belül
szívemre puha, őszi fény vetül,
amint egy szúette, poros pad
végső sziluettje
előttem tűnik át
a véges végtelenbe…
S hány emlék menekül!
Kegyetlen súlya fojt… Rémálom?
Lelkem is nehezül.

Lopva figyellek…
Az élő ideát csodálom.
Te – túlnan –
sokadik, tükrözött tenmagad,
s ahogy a karcsú harisnyád éppen
szemtelen’ felszalad.
A cérna a hibás.
Vagy az éretted lefittyedt,
kalapos ajkakról csorgó,
bőnyálas zsibbadás?
Ugyan…

Ma csekély erény az érzékin
s túlontúl színtelen
eperíz-szájkontúr,
a szemhéjra tapadó leszbikus rúzs-varázs.
Ám divat a novembert legyűrő
ódon, zúzmarás ködökben –
mikor sápatag szemzugokból
a szarkaláb károgva kiröppen –,
divat a késhegynyi zavart feloldó,
mindent elsöprő héjanász.

Egy címfestő kirakat
pókhálós szövetén kidőlt
lyuk sugaras peremén várjuk
a reneszánsz Időt –
Te meg Én.

Lopva figyellek…
A fénytöréstől elárvult kéj
féltékeny múltat hasít belém.
Lassított képeken száll, mint habselyem,
s a homokba pereg, mi képtelen,
hogy arcomba üvöltve hullj elém,
s a rémület, a vonás, a tőr, a sebhelyem
újra és újra tiéd, vagy enyém legyen,
mint hegyeket tapasztó bűvös forradás,
hogy még késsen az utolsó, a megváltó
vízöntő-sors, a Nap felé fordulás.

Időnk, mint két tenyér,
ha némán összeér – áll, nem halad,
s a lyukas pillanat visszáján
szilánkos dörrenés rezeg a vér alatt.

A gyűrűző sikolyt
egy beirdalt, levélnyi folt takarja…
Valami zajra ébredek.
Sejtem, de nem hallom
súlytalan léptedet.
Közel lehetsz, oly közel,
hogy azt hiszem, belülről kérdezel.
S bent a homlokon s a szíven át,
hirtelen a múltat és jelent
egyszerre érzem át,
túl a meg-nemszületettek terén.
Túl az agyak remegve lüktető
hajszálér velején.
A gomolyban két, csillagködökből szőtt alak.
Örökkön szeretve szeretők…
Ahogy egykor imádtál és imádtalak.

Az a zaj ismét halk, roppanón jelez.
Mégis fáj, mint egy mély horzsolás,
ez a múltból ajtókba csapódó csonka nesz.
Lélekhang-robbanás.
Magam vagyok, és szinte megfelez.

Tudom, olvadó kövekben
sajgó tűzkörökből
szabadult lelked az örömtől
ma sem dörömböl,
bár szellemi birtokod bolygónyi kültelek.
Bocsáss meg, kérlek – ezennel,
ha valaha egyszer is Pokolra küldtelek!

Aznap a karma –
e kettős, földi lét: véget ért.
Ne kísérts, de hallgass szavamra!
Légy szabad! Szingli vagy amazon!
Légy végre e Földön megáldott!
Látod, nem félek, és nem féltelek.
Hisz a padon hét évszázad telt,
hogy míg öleltél – csókommal öltelek.

2013. október 18.

  
  

Megjelent: 2014-12-03 08:00:00

 

Pásztor Attila

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.