Keresés a honlapon:

Vadas Tibor Egyedül

 

 

 

 

Egyedül

 

Hűvös az este, a városra rásötétedett,

cipő alatt koppan a piszkos kövezet,

cigarettacsikk, szeméthordalék,

sodródó papírfecnik, kutyaürülék

a fizetsége, ki fejét lehajtva

bezárt kapujú házak közt ténfereg,

mellékutcák csendjébe érve, mint kiszáradt

folyómedrek visszhangozták, falaik ide-oda

dobták, csattanó léptemet.

 

Este volt és mindenki elhagyott,

kéretlen társnak utánam szeszélyes

szél kapaszkodott,

neveket, címeket pergettem lázas igyekezettel,

hozzá ismerős arcokat, kiket szerettem.

Bevált, biztos menetrend kell,

lehetne bármi fénytadó apró jel,

irányát követve megtalálnám a helyét,

hol nekem örülő vágyakozással

ajtónyitásomat várják, érkezésem neszét.

 

Hosszúra nyúlt éj, időtlen barangolás,

társak nélkül hiába várt önmegvalósulás

otthont keresése, rossz térképét forgatva

homokba rajzolt valótlan tájakra húzott,

otthon közeledtét érezve, ébredő

táltos erővel útnak nem iramodhatott,

csak az üres, sivár, idegen szobák

szekrényreccsenés köhintésű magánya lesett,

s az elmúlás képein rettenő jeges rémület.

*

Hová tűntek

a biztos kapaszkodók, átélt jó napok,

a gyermekkori csikó szaladás,

a kövér suszter szurkos ruhája,

száz kaptafája, melyből egyet nekem adott,

a szappanszagú vasárnapi mise

pirosradörzsölt-fülű-monoton-prédikációja

mögött a kántor fojtottan káromkodott.

Anyám nevetését, apám égigdobó erejét is,

eltüntette a kétszínű idő,

s cserébe kezembe kipirult arcú

éveket nyomott.

 

Hol van titkos kertem,

ott dobos lehettem, győztes hadvezér,

keményöklű utcalegény. Bársony palástom

mitől hasadt szét, beszélő paripám helyére

ki állította e benzinszagú rozsdás gebét,

s a koronám, az aranycsillagost, mikor hengerelte

puffadthasú úthenger, felismerhetetlen sáros lemezre?

A tengerszemű királylány arcát is elfeledtem már,

rémlik, kék bolygónk, s tavaszom láttam szemeiben.

*

Most néptelen a város, üres, elhagyott,

reménykedve zörgettem néhány ablakot,

vártam a közeledők hangját, de nem futott senki,

aggodalmas szívvel felém nyújtva, kimenteni.

Megkövült félelmek nyomtak le,

hiányzott a gazda erős, biztató keze.

Mikor az értelem elmarad a dolgok mögött,

a tudás olyankor csak kiismerhetetlen köd,

és a holnap sem más,

mint szomorú, értelmetlen bukdácsolás.

 

Még erős vagyok, bajaim nem sorolhatom,

van szorító kezem, jó ruhám, terített asztalom,

kibírok gyászt, konok semmibevevést,

magányos éji sétát, halálba menetelést.

Sokaknak ennyi sem jutott,

fohászt elébük lépve csak értük mondhatok,

nekik kérhetem, hozz új napot, gyere,

bánatok gyöngye,

megnyugvás forrása,

elnémíthatatlan ragyogó szavunk,

jöjj szégyentelen,

oldozd fel száraz szemeimet.

 

(1971-1973)

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-11-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.