Keresés a honlapon:

Nagy Gusztáv Nem adom magamat

 

 

 

 

Nem adom magamat...

 

Köd ül a csupasz akácok felett,

sáros úton megáll az idő.

Fázik a bőr, didereg a test,

s vállamra zuhan a közelgő jövő.

 

Mint rongyot a szél, úgy kap fel az élet,

s addig cibál, míg földre nem ver.

A kemence szája hidegen mered,

csak hamu maradt a kihűlt helyen.

 

Nézem a füstöt: áttör a tetőn,

sárga levéllel temetkezik a nyár.

Ki adna kenyeret? Ki adna egy szót,

ha a nyomor a küszöbön áll?

 

Fázom. De bennem parázs izzik még,

büszke, makacs, vad cigány akarat.

Rám fagyhat a tél, rám zuhanhat az ég –

amíg én élek, nem adom magamat.

 

Jöhet a dér, és jöhet a sötét,

jöhet a hó, hogy befedje a házat.

Én őrzöm a hamu alatt a szikrát –

hátha egyszer még lángra találhat.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-09-29 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.