Videó

Dokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója




Keresés a honlapon:


Rainer Maria Rilke: Die Sonette an Orpheus – Szonettek Orpheuszhoz (Suhai Pál fordításai)

Rainer Maria Rilke

Die Sonette an Orpheus – Szonettek Orpheuszhoz

Erster Teil

III

Ein Gott vermags. Wie aber, sag mir, soll
ein Mann ihm folgen durch die schmale Leier?
Sein Sinn ist Zwiespalt. An der Kreuzung zweier
Herzwege steht kein Tempel für Apoll.

Gesang, wie du ihn lehrst, ist nicht Begehr,
nicht Werbung um ein endlich noch Erreichtes;
Gesang ist Dasein. Für den Gott ein Leichtes.
Wann aber sind wir? Und wann wendet er

an unser Sein die Erde und die Sterne?
Dies ists nicht, Jüngling, daß du liebst, wenn auch
die Stimme dann den Mund dir aufstößt, – lerne

vergessen, daß du aufsangst. Das verrinnt.
In Wahrheit singen, ist ein andrer Hauch.
Ein Hauch um nichts. Ein Wehn im Gott. Ein Wind. 

 

Első rész

III.

Egy isten tudja ezt. De mondd, hova,
hogyan kövesse ember gyönge lantján?
Értelme visszás. Két szív válaszútján
nem épülhet Apolló temploma.

Nem kívánság, így tanítod, a dal,
nem toborzás elérhetőre itten;
az ének Lét. Csak Isten veszi könnyen.
De mikor vagyunk? S csillagaival

mikor fordít ő földet a javunkra?
Bár hangja szádra tört, ne hidd soha,
ifjú, hogy már szeretsz – feledni tudd, ha

fölénekeltél. Ez hamar alél.
Más sóhaj az – a Valóság dala.
A Semmiért. Isten, ha fúj. A szél.

 

   

Erster Teil

XIV

Wir gehen um mit Blume, Weinblatt, Frucht.
Sie sprechen nicht die Sprache nur des Jahres.
Aus Dunkel steigt ein buntes Offenbares
und hat vielleicht den Glanz der Eifersucht

der Toten an sich, die die Erde stärken.
Was wissen wir von ihrem Teil an dem?
Es ist seit lange ihre Art, den Lehm
mit ihrem freien Marke zu durchmärken.

Nun fragt sich nur: tun sich es gern?...
Drängt diese Frucht, ein Werk von schweren Sklaven,
geballt zu uns empor, zu ihren Herrn?

Sind sie die Herrn, die bei den Wurzeln schlafen,
und gönnen uns aus ihren Überflüssen
dies Zwischending aus stummer Kraft und Küssen? 

 

Első rész

XIV.

Virág, levél, fürt kézről kézre jár.
Ők nem csupán az év nyelvét beszélik.
E színes vallomás sötétből érik
s talán csak féltékenység fénye már,

halottaké, kiktől a föld erősebb.
Rendeltetésüket ismerjük-e?
Szokásuk rég, holtak természete:
szabad agyuktól az agyag merő seb.

Kérdezd csak: tetszik ez nekik?...
S rabszolgák műveként küldik uruknak,
nekünk a földre föl gyümölcseik?

Vagy ők az úr, kik gyökér közt aludnak,
s ajándék, bőségük jótéteménye
néma erők s csókok e szövedéke? 

   

Zweiter Teil

IV

O dieses ist das Tier, das es ist nicht giebt.
Sie wußtens nicht und habens jeden Falls
sein Wandels, seine Haltung, seinen Hals,
bis in des stillen Blickes Licht – geliebt.

Zwar war es nicht. Doch weil sie’s liebten, ward
ein reines Tier. Sie ließen immer Raum.
Und in dem Raume, klar und ausgespart,
erhob es leicht sein Haupt und brauchte kaum

zu sein. Sie nährten es mit keinem Korn,
nur immer mit der Möglichkeit, es sei.
Und die gab solche Stärke an das Tier,

daß es aus sich ein Stirnhorn trieb. Ein Horn.
Zu einer Jungfrau kam es weiß herbei –
und war im Silber-Spiegel und in ihr. 

 

Második rész

IV.

Ó, itt az állat, a nem létező.
Nem tudták ezt s szerették mindenért:
a járását, nyugodt szemén a fényt,
nyakát, testtartását – mindent, mi ő.

Nem volt pedig. A kedv éltette csak:
tiszta állatot. Mindig volt tere.
S e térben, mert ez volt, fényes, szabad,
fejét fölvetve járt, és lennie

alig kellett neki. Nem is magot
kapott – lehetőséget, hogy legyen.
S erőt ez oly nagyot testébe zárt,

hogy homlokán szarvat sarjaszthatott.
Egy Szűzhöz ment, fehéren, csöndesen –
s ezüst-tükörben és Őbenne állt.

   

Zweiter Teil

VIII

In memoriam Egon von Rilke

Wenige ihr, der einstigen Kindheit Gespielen
in den zerstreuten Gärten der Stadt:
wie wir uns fanden und uns zögernd gefielen
und, wie das Lamm mit dem redenden Blatt,

sprachen als Schweigende. Wenn wir uns einmal freuten,
keinem gehörte es. Wessen wars?
Und wie zergings unter allen den gehenden Leuten
und im Bangen des langen Jahrs.

Wagen umrollten uns fremd, vorübergezogen,
Häuser umstanden uns stark, aber unwahr, – und keines
kannte uns je. Was war wirklich im All?

Nichts. Nur die Bälle. Ihre herrlichen Bogen.
Auch nicht die Kinder… Aber manchmal trat eines,
ach ein vergehendes, unter den fallenden Ball.

 

Második rész

VIII.

In memoriam Egon von Rilke

Néhányan, ti gyerekkori játszótársak
szerte a város kertjeiben:
mily habozók voltunk, egymásra-találtak
és, bárány szava képen ilyen,

némán szóltunk. Hogyha mi egykor örültünk,
senki se kapta. Ilyenre ki tört?
S hogy szétfolyt a tömegben ezkörülöttünk
s ha hosszú év félelme gyötört.

Mellettünk idegen kocsik el, dübörögve,
körben házak, erős mind – s művi, mulandó;
s egy sem ismert. E földön valódi mi várt?

Semmi. A labdák csak. Labdák csoda röpte.
Még gyerekek se… De egy-egy, ó, a halandó,
néha a hulló labda alá odaállt. 

Suhai Pál fordításai

  
  

Megjelent: 2014-10-25 07:00:00

 

Suhai Pál (Bezenye, 1945.) tanár, költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.