Keresés a honlapon:

Támba Renátó versei (Héjakút mácsonya, Ars poetica, Por)

 

 

 

 

Héjakút mácsonya

 

Tüskés, serteszőrös gyomnövény,

jól tűri a szárazságot.

Levelébe gyűjti az esőt,

az esővízbe rovarok vesznek.

Azok fehérjéiből gyűjt erőt.

 

Magasodik a pusztában,

magasabb, mint ez a gyermek

piszkos vászonruhában.

Fázik, vacog a kislány.

Üres gyomorral nő fel,

túlél minden veszedelmet.

 

Mellette vadkörtefát látunk a képen.

Egymás mellett nőnek,

magasodnak 

a vasszínű égbolt felé.

 

 

Ars poetica

 

Magába csomagol a dohos éjszaka,

mint pincezsák halott újszülöttet.

Tele vagyok lyukakkal:

végigellenőriztek a nappal kalauzai;

az útra már nem emlékszem.

 

Most itt vagyok, lélekvesztő-kanapémon

hányódva gerincsikoly-tengeremen,

éber csöndben keresem evezőm,

mellyel magamhoz elevickélhetek.

 

Elmélyülök vagy eltévedek

csontjaim memóriahálózatában,

ízületi fájdalmak mossák el a kilátást

 

a tiszta égbolt elől. Ilyenkor, éjféltájt

szűz a gondolat, mégsem érinti arcom

 

a teremtő lélek. Hagyja, hadd kutassam

még a titkot. Mi mást játszana a költő…

 

 

Por

 

Füstölő vonat a nappali ködben,

rajta utazom, bennem az éjszaka.

Nincs cél, se állomás.

Beteg bőröndömben álmokat

cipelek, de nincs hová elültessem.

Nincs túlsó part. Szerelem

helyett csak kőtáblák vannak.

Csak a nappal,

minduntalan. Végül feloldódik

benne minden, aminek nincs neve.

És csak megyek, mert visz a lábam,

lábamban pulzál a Lélek.

De a szélben egyszer én is

por leszek.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-07-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.