VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István versei (Felhőhabverő helikopter, Nyugalmas éj, mozdulatlan, A harmadik már csak útban lenne)
FELHŐHABVERŐ HELIKOPTER
Áldozatokról, túlélésről, újrakezdésről, Európa vagy a világ dolgairól, ma már tudom, akár az emberiség jövőjéről is, reménytelin csak Regécen, a diófás kertben érdemes gondolkodni, a cinege-szó járta, rezgő szederágak indái között, ahol, ha azt mondom, a jobboldali szomszéd, az a kapucskánkban a vár felé fordulva, a jobb kezem felöl integető boltosékat jelöli, akik megvették az ott volt régi kocsmát és helyre kis nyaralót alakítottak bele, kandallóval, mert errefele az a divatozás, nem a medence, és ha azt találom mondani, a baloldali szomszédom, az akkor meg Gáborékat jelenti, még ha Gábor már elhunyt is, csak az özvegye, Éva maradt egyedül a hordós-kongó sokablakos házban, a totyogó tojók, csofla csirkék és bimbózó bazsarózsák asszonyának, s ahol a rómaiak meg a görög katolikusok, főleg is csak a régi-bűnös, kendős öregasszonyok, egymás mellett térdepelnek főt hajtva az Úr elébe, hol az egyik templomban, hol a másikban, aszerint, hogy a tisztelendő úr vagy a pópa ér rá éppen azon a vasárnapon, mutatja, hogy melyikük, vagy az Opel, vagy a Renault parkol a temető sarkán, s ha felhőhabverő helikopter berregése zavarja meg a hűvös templom méhzümmögéses, áhítatos csöndjét, Lábi, a világlátott kőművesmesterünk, akire a negyvenötös Nike éppen passzent, csak annyit szól: Na, majd ti is ott végzitek, mint a mieink, Hejcén, aztán sírhat utánatok anyátok, hiába.
NYUGALMAS ÉJ, MOZDULATLAN
Elnémultak a kültelki lakótelepek a tömbházak kábán hanyatt a Remíz-kanyar sem csikorog az éjfélutáni féltékenységi áriák névnapi prolipetárdák részeg gajdolások üldöző rohanások döngő lábdobogások helyébe konok némaság henteredett pólyapuhán a fegyelmezetten fülelő összeesküvők némasága vagy a csikorgó fogú büszke haldoklóké ki tudja de fülsiketítő akár valamikor az építés szülő robaja vagy még azelőtt a telep helyén állt temetőkerté vagy a célba igyekvő gyújtóbombák zuhanás sikolya kábán hanyatt a lakótelepi házak beton hasábjai halomban a visszafojtott csöndek is mintha víz alá süllyedt világban élnénk máris hallgatunk nézünk s vészesen sziszegve fogy a levegő míg felettünk a holdtányér Munch-asszonyarcot mintáz.
A HARMADIK MÁR CSAK ÚTBAN LENNE
Van úgy a költő, hogy palotát álmodik magának, vagy szerényebben: kastélyt, ámbitusos kúriát, jár benne fel s alá peckesen, lovaglócsizmában, csoszog papucsosan, surran meztélláb, próbál mazurt márványpadozaton, mintás berakásos parketten, bolyhos, mirhás álom illatú perzsaszőnyegen, átsuhan álomházán kérkedve, kergetőzve önmagával, a zöld szobán, a kék szobán, a gyertyacsillárosban meg sem állva, a címermintás-cserépkályhásban se többet időzve, belévigyorog elégedetten a cirádáskeretű velencei tükörébe, a dúsan faragott, mélybarna komód tetején csak végigvonja ujjait az ólomüveges rózsaablak játszi fényében, az ónémet zenélőóra porcelánfigurái kecsesen kerengnek, a fedetlen klavír elefántcsont-billentyűin futamot húz tenyerével, a felhajtó előtt várakozó egy ideg paripák rángó bőrrel tűrik a fogatban a félénk lovászfiú ügyetlen nyugtató kefesimítását, a kapuban hosszú bőrszíjukat rángatva készülnek kirontani csaholva, a szolgagyerekek kezéből a féltett henteskutyák, de költőnk, a derék álmodozó, minderre alig ügyelve, célirányosan lejut végre a megnyírt kert végében hűvösödő lakba, s annak meszelt fehér falai között megáll végre a kamraszobában, zihálva beszívja a friss mész és kátrány szűzi illatkevercsét, körbefordulva berendezi gazdagon végső rejtek munkaszobáját, ahol is ablak alatt egy asztal, a falon egy polc a piciny kehelynek, útjába meg még legföljebb két hímzett támlás karszék esik, több ülőalkalmatosság el sem férne, merre, minek, hova, a harmadik már csak útban lenne, mint annyiszor a való életben is, szigorú szolgálata van itt minden picinyke helynek, időnek, öles léptekkel kimérve, faltól falig, a ritmusra ügyelve belül.
Megjelent: 2022-11-18 20:00:00
|
