Bártfai Attila Márk: Sóvár vers
Sóvár vers
Egy ház árnyékába állok és követem a
falig a zsugorodást, mintha nagyobb
halmazban is levegőt vennék a szokásos
árapályhoz képest. Gyakorolom a fény bő
mellre szívását pont délig, mikor a sötét
eléri a határt, ipi-apacs, és amint
megérinti az ős, világos merőlegest
hopp, szanaszét foszlik játékos kezecskéje.
Benn tartok mindent. A hörgőimben milliárd
anyagtalan csillogás tapsol és lombot tár
az "érted élek te" feszítő köz-érzete,
akár ha vegyszermentes buborék volnék és
agyam bárányfelhőjéig lengve magamban,
oktondi-képp minden kérdésre válaszolnék.
Aztán dél elmúltával, ahogy a harangnyelv
vált kelyhében oldalt, megkerülöm a házat
és kiengedem magamból az öreg árnyat;
Így engedte el a nagy égi vizeket az,
ki a világot csak úgy, oktalan tervezte.
Figyelem, ahogy csigalassúsággal mint egy
japán udvaronc súlyos uszálya, elhagyja
lélegzetem a napvilágot a sötétség
síkján a végtelenbe, az eltűnésig vagy
azon is túl mendegélve, menve. Ha volna
bennem fényszussz, korallpiros, csupahő, úgy azt
dúdolnám (gondolva rád, bárki vagy, voltál és
leszel, te lélegző talány): "saper bramate".
Megjelent: 2022-06-15 20:00:00
 |
|
Bártfai Attila Márk (Budapest, 1978) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
