Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Csurai Zsófi versei (egy részünkről, hosszabbnak tűnik, nyomodban)

 

egy részünkről

ahogy fordulnak körülöttem az emberek,
titokban arra gondolok hazudni kéne,
a tegnap reggelről.
bosszant, hogy kimondtam:
felment minden alól ez az állapot.
görbe hangjaid és kócos hajad, ahogy
ott felejted magad, az őrületben, ami
poralakban kúszik nyálkahártyádon lefelé.
ilyenkor mindig azt mondod, felfedeztél egy új
pillangó fajtát. rémület és hullámzó
erotomán kapcsolatban élünk. együtt. egymáson
átrohanva, lessük a benti világod és folyton
meg kell menteni, a szavaktól és a valóság
aprólékos mozdulataitól.
vajon ha jobban szeretnélek, el tudnád hinni, hogy
a jácintnak lila illata van?

 

hosszabbnak tűnik

csak kétszer hittem el:
hogy ennyi volt.
ahogy végig néztél a kuplerájon
ahogy ott álltál tányéroddal, maradék időd piszkálva,
tudtam, hogy sosem lesz vége.
szemedben a mélység árnyai újra hívtak.
őrjöngve forogtak egyre közelebb.
én meg szenteket képzeltem kettőnk közé, hogy
akadály legyen. egy utolsó, amin többé
nem tudsz átjutni.

reményvesztett homlokod ráncait bámulom és
várom, hogy szemeddel egymagasságba kerüljek.

 

nyomodban 

hétrét görnyedt világok
feszítik szét nincstelen
színespapír-álmod.
ázottan lemállnak tükrödről
hideglelés vájta utak.
aludj csak. én majd dúdolok igazi hangokat. 

rettegek hogy folyékony
agyagkezed simogasson.
vizesre kiabáltam az éjszakát.
foltot ütöttem egyhangúra dermedt
vágyaidon.

már nem akarom, hogy szeress.

örökölj mástól izomsorvasztó szenvedélyt,
de áldozz nekem.
mikor zsigereidbe kúszom és benned rekedek.

már nem akarom, hogy szeress.

lézengek benned-magamban.
kinyílt árkádok alatt neszez a tél.
varjú-szag érint,
úgy beléd merülnék.
darabjaidra szednélek
és magamnak raknálak össze.
mondd milyen húsod íze, ha engem akarsz?

miért sikítasz szürkén?
mágnes arcod úgyis eltakar.
nem lehetek fedezék kifordult érzéseidnek.
messzire nyúlsz 
mikor lappangó ízeltlábaid meggyaláznak 
és idegen ágyakba űz a vágy.

patakokban folyik hátamon a szenvedés.
kiragadlak monoton aktusokból.
ne nézz rám mikor felajzott testedbe hatolok.

csak szeretni nem akarlak.

lassan átcsorogni szádba,
ha szemedben Szent Elmo tűzet gyújt a vágy.
miért sírsz mégis, ha hitvány léhaságom rád talál?

gyökértelen leszek, ha feltépem újra, ami volt.
egyhelyben járok.
a világ ma másnak simogat egyhangúságot.
fájsz.

és kiforratlan diadalmenet minden szó.
fémhideg turbánok közt megalkuvás születik.
dadog, 
és elbukik a múlt.
csak ablaktalan falakat építek
ha engedem, hogy patakokban folyjon
hátamon a szenvedés.

már nem tudom kinek készültek barlangrajzaim.

kallódó indulat látni 
miként tékozlod el szaruhártyára írt álmaid.
nélküled semmi a ma.
tördelt ujjaid miért nem muzsikálnak?
megérintenélek.
de láthatatlan őreid szilikonba zártak.
ébredj akkor is, ha nincs kinek.
ne kuporogj többé szalmaszékek közt.

mondd, bűn-e ha keményítőszagú hajadba temetkezem?

ennyi volt.
legyél csak zsinóron rángatott kelepcéd fogja.
tűpárna létnek nem adok több esélyt.

hát legyőztem magam. 
te, kívül rekedtél.

már nem ütnek tovább burkolt monológok.
sebeim sem a te feltámadásod.
de mégis...ha kifolysz belőlem elcsúfított arcod kinek mutatod?

 

  
  

Megjelent: 2014-08-24 07:23:00

 

Csurai Zsófi (1974, Budapest)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.