Szilasi Katalin versei (December – 2021, Hideglelős)
December – 2021
Lépkedünk a télbe,
óvatosan, oldalazva,
félve, hogy ránk szakad
az elnehezült ég.
Mellünkre ül,
és rémeket regél,
miközben idillt imitál
köröttünk a táj.
Hófehér szakáll lóg
minden ágról,
s könnyű, habos csipke
a madarak lábnyoma.
A pelyhek érintése
szemfedő-puha
ezüst szegéllyel,
s egy csokornyi jégvirág
nyit éjjel az ablakon.
Talán télen tisztább az ember,
talán csak úgy hiszi.
Megváltásban reménykedik,
mielőtt ez a tél elviszi.
Hideglelős
Hideglelős az este,
tapad szememre, számra.
Ellep a köd, ki tudja,
merre van előre, hátra.
A vén folyó beállt,
loccsanása se hallik.
Valami konok csend
hatol zsigereimbe,
mereszti karmait.
Üreget kapar, a remegő,
lágy melegbe fészkeli magát,
hogy kiköltse bennem
a dermesztő félelmet, fiát.
De hirtelen fölhorgad ösztönöm,
fütyülni kell vagy énekelni,
kézen fogni az első,
utamba kerülő fát,
és mindegy, hogy merre,
csak menni, menni.
Megjelent: 2021-12-09 20:00:00
 |
|
Szilasi Katalin (Debrecen, 1949) Nyugdíjas tanár, író, költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
