Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Tönköl József versei (A fájdalom árnyéka, Hetvenhárom tél, Árva csontokhoz)

 

 

 

 

A fájdalom árnyéka

 

Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek

árnyékodban fákkal, fűvel és széllel,

csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van,

növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk:

hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra,

harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben,

védj meg minket, tedd a mezőt szélessé,

fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe,

amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad,

óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól,

őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát,

kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál,

pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt,

karunk erős, mint a tölgy,

elástuk kegyes szellemét a háznak, ennek is vége,

ahogy bizton járó lábunknak, báránybégetésnek,

csikónyerítésnek, szörnyű napoknak, szörnyű éveknek,

méhkirálynő szárnyának, kezünk gereblyézte rozstarlónak,

mindenkinek, aki itt az áldott Isten nyomorultja volt,

ege s Malomsűrűje, temploma, hárslevelek pehely-szája,

csak virrasztunk értük, de nem beszélünk szegényekről,

egy idő után arról, hogy milyen füstbe repült ki lelkük

a macskamézzel csöpögő szilvafák és bálvány-karók fölött.

 

 

Hetvenhárom tél

 

Utakon utazol, lobog hazavivő lepke lángtól lángig, 

és megint lámpák üvege,

beszakadt holdbéli tájak,

 

ott szalmaágyba tesznek,

amikorra megvirrad újra,

kifésüli szádból a bogarakat az a letagadott major,

 

sóhajod sarokba húzódik,

térdig nyűtted a talpadat,

pók mászik, nézi, ahogyan hetvenhárom tél utolér.

 

 

Árva csontokhoz

Elengedlek, mint a rozscsontos hombárt, mint a lovakat,

a vízi madarakat, elengedlek felparázsló napraforgókhoz, széltől felkorbácsolt jegenyékhez,

hogy majd átokvert öregként a városból visszatérj,

valami elől még csak meg se fuss, csak várj, várj,

újra telitömd a víz árkát venyigével, a lemart földet

dombra cipeld, vágóláncot köss hátul a kerékre,

elengedlek, hogy idegen ablakok alatt ácsorogj,

hallgatózz hóban, hidegben, vasesőben,

alighogy aludni indulsz, keresed a rozscsontos hombárt,

mint ahogyan én kerestem kedves lovakat, vízi madarakat,

te voltál a kamaszodó legény, lehorzsolt térdű,

nekivágtál az ösvénynek, mögötted hagytad a majort,

és aztán nálad nélkül múlt el az öldöklő időben,

lődörögtél mocsár mentén, mászkáltál mezítláb,

jég ha csattogott, csizmában, nem versenyeztél koncokért,

de láttad te is, ahogyan a meglapulókból szentek lettek,

a régiekből zsiványok s újabb zsiványok,

elengedlek árva csontokhoz, kék és hideg felhőkhöz,

pünkösdkor a bodzával díszített templomajtóhoz,

ki a világ tarlóira, ahonnan a szél elhordja a virágokat,

álmodban hallod, a galambok a magot a kertből kikaparják,

a borsót, a paprikapalántákat kitúrja a vakond,

visszaadlak lassú esőnek, gyöpnek, baltádnak,

hogy rásújts az akácböcökre, már nem iszol, nem kártyázol,

csak hinni akarsz az időtlen nyárban, a helyben, napra nap,

mintha mindig arra gondolnál, lassan mindent elfelejtesz,

pedig jó volna rozscsontos hombárral, lovakkal, madarakkal.

 

 

  
  
 

Tönköl József (1948 - 2021) költő, hírlapíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.