Videó




Keresés a honlapon:


Holczer Dávid versei (Messze, Hiánypótlás, Egy óra tizenegy perc)

 

 

 

 

Messze

Elizának

 

Álmodni nem vétek:

látomásba veszve

megélni, hogy élek

és egészen messze

vándorolni rég nem

termő, zord földeken.

 

Messze

a mindig csúf jelen

sóval hintett lankáitól.

 

Messze

a megnémult bölcsek

hangos hazugságaitól.

 

Messze

mindentől, ami van –

mindenhez, ami lesz.

 

Megrémiszt a bolyongás –

számkivetett lettem

mindenhol folyton-folyvást.

 

És rettegek, hogy elveszek.

 

Te nem hagyod nekem,

hogy ezeken a földeken

legyek messziről jött idegen.

 

A földön tartasz.

 

Melletted valahogy szebb

ami itt van – közelebb.

 

 

Hiánypótlás

 

Ha úgy adódik, osztódok,

mert ketten lenni – romantika.

 

Ölelésre csábított a

bizonytalansággal telt szótagok

ellenállhatatlan, fanyar bíztatása

és szemeid – most itt ülő, bús hiánya.

 

Itt ül a hiánya.

 

E bizonytalansággal telt szobának

minden zugában, hol illatod cikáz

megállíthatatlanul és konokul és

hol szíved ritmusán kattan az óra

parányi mutatója, s hol vetetlenül

hever a megvetett magányos ágy.

 

Hiány, hiány, hiány.

Hiány ül mindenütt.

Hiányod itt repült,

sőt zümmögött is

a tétlen legyekkel.

 

Nem sikerült lecsapnom.

 

Tépném a szárnyát pedig,

itt tartanálak örökre

és nem kérdeznéd meddig,

mert maradnál örömmel.

 

Hiányzol.

 

Tested, ha templom, pap

leszek én a ceremónián –

az oltár mögül imádlak,

de jaj, jő a sátán: a Hiány.

 

És aztán újra megváltasz.

 

 

Egy óra tizenegy perc

(2020. 11. 26.)

 

Mezítelen talpam kopog a padlón.

A szoba egyik sarkából a másik

sarokba vonszolom, húzom, rángatom

én magamat,

mégis minden mozdulatom tudatos.

Sőt a szemem lüktetése, az erek

duzzadása, hajam ereszkedése

is tudatos.

 

Illetlenség csak úgy megtörni ezt a

tökéletes működést e kései

órán, még ha magam is török csak

önmagamra.

De ugyan mire számítottam attól,

aki szavakat lát s képeket beszél?

Ne ragyogj úgy, te messze fény, sehogy ne,

közelről se.

 

Inkább hunyj ki, hagyj magamra, kopogni

mezítelen talppal a csupasz padlón.

Ne ragyogj nekem semmi isteneket;

a keresztet

az ajtó felett kerüld el messziről,

hagyjad s még csak gondolni se merj rá,

hogy megvilágítsd rajt Krisztus szívét, te

örökmécses.

 

Ne közelíts, ne is ragyogj, ne ragyogj;

én csupasz talppal dobogni akarok

szemem lüktetésének ritmusára,

meg a szívem

esetlen, apró dobbanásainak

felajzott ütemére, dobogni míg

lábam le nem szakad az elhalkuló

végtelenbe.

 

Akkor és ott a csonkok alá száradt

vér alatt, az örökös és monoton

pusztulás alatt nem látszol már többé.

Szégyentelen

vagy, tűnj el innen, takarodj, takarodj,

hagyj magamra, hadd dobogjak végre már

és még csak visszanézni se merj többet,

te fenevad.

 

 

 

  
  
 

Holczer Dávid (Pécs, 2005)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.