Nyírfalvi Károly: Árnyéka önmaga
Borges emlékének
Szívem csücskében még elfér néhány morzsa, de a ház kopogó szelleme
nem mutatja magát, csak hangját hallom, zord neszeit, szelíd zümmögé-
sét, hogy lassan már a belső világban sem lehetek otthon, egyre sűrűbb a
homály a teljes sötétség beállta előtt.
Nézni a folyót, mely idő meg víz; szemem befogja a sötét, tapintható a
homály téveteg lehelete, a másik aki ugyanaz is lehet, a képzelet fura-
formájú csodalényeivel vezetteti magát, a másik nem lát, szeme helyén
az elme, a szív rugózik egyre.
A sötétben szinte egyformák vagyunk, én már csak a csendet hallom,
így élünk homályosan csillogó formák között, nem válthatjuk fel egymást,
ha feljő a nap, én látok, és a szűkös képzelet újra elhagy, miképp a gyatra
emlékezet, hogy tudva tudjam, ők nem én vagyok...
... de mégis az egyetlen vakok között látó, látók között földhöztapadt lassú
kő, vállamon moha, járok a mester halálpontos útján, hogy ne ő legyek,
csupán a szeme, csupán a hangja, csupán a nyelve máskor, máshol, itt és most...
Megjelent: 2014-08-10 16:59:42
 |
|
Nyírfalvi Károly (Békéscsaba, 1960 - 2017) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
