Somorčík Szombath Rozália versei (A rúzs, Szökőkútnál a szigeten, Lenyűgözött a tánc)
A rúzs
szeretném újra látni az asszonyt,
vagy egy hírt felőle valahol,
valamelyik felületen, mondjuk itt.
egy fehér védőruhás valaki
mobillal felvételt készített róla.
az asszony testét kék takaró fedte.
telt comb, has, mellek, meztelen vállak,
tévé-technikai-maszat az arcon,
hátulról a fej, vörös hosszú haj,
az arcból két kiálló cső.
egy kék és egy átlátszó.
gépek.
a felvételt készítő aztán visszafelé haladt,
újra látszott a maszat, a fedetlen vállak,
mellek, kar, kéz, comb, térd, lábszár.
minden a kék takaró alatt,
de a boka, a lábfej,
a lábujjak a lakkozott kissé kinőtt körmökkel
szabadok voltak.
a kezében volt valami.
igen, volt ott valami!
hozzáértem a monitorhoz.
egy rúzs arany színű hengerének kis része.
az asszony mesterséges álomban volt.
ott is álmodhatott!
a felvételt kétszer láttam a híradóban.
nem tudom, használta- e az asszony
a rúzst azóta, vagy meghalt.
nincs hírem semmilyen.
a halottak névtelenek mostanában. csak számok.
ti nem tudjátok mi történt vele?
Szökőkútnál a szigeten
fotózni akartam a szökőkutat.
túristák voltak mindenfelé.
már szemmagasságba emeltem a telefont,
vártam a színes vizet,
mikor észrevettem a férfit.
csendben ült, közvetlen mellettem,
engem nézett.
szégyelltem, hirtelen
a spricceket,
ruháink másságát,
formátlan táskáinkat.
pihent a széken,
de társainak a közeli lombok alatt,
hol fűbe fúrták fekete arcukat,
fekvőhely is jutott.
szívvel fotóztam azelőtt,
szóltam hozzá magamban:
a víz kitört,
buzogott,
visszazuhant,
újra repült,
majd ereimbe folyt.
éreztem, ezt sejti,
de csak ült hallgatag,
ahogy illett és nézett.
Uram,
szólítottam szemmel.
Asszonyom,
ugyanígy válaszolt.
fény robbant ekkor a vízzel,
vérvörös, majd színtelen,
kezem a telefonhoz ragadt.
tárcámra gondoltam, de
ezüstjeim a színig telt
fölöslegben maradtak.
Ő szemét lehunyta,
hangtalan csak ennyit kért:
Asszony,
ne láss hajléktalannak.
Lenyűgözött a tánc
szinte láttam versem szavait, amit
majd róla írok.
Három nő és egy férfi táncoltak a terem közepén.
A nők óriásköröket írtak szoknyáikkal,
akár a dervisek.
A férfi kezei a nők testére, hónuk alá,
mellükre, hasukra tapadtak tánc közben.
Az előadás után maradtunk
néhányan beszélgetni.
A táncosok igényelték tőlünk.
Biztosak voltak abban, hogy tovább
folytatódik bennünk a tánc hatása.
A férfit, ki mellé közben odaült
barátja kezeit gyógyítani,
szólítottam meg: meghatott, sőt
nagy teljesítménynek tartom, hogy
a tánc egy részeként felfutott a falra,
mintha nem is emberi lény lenne,
csodálom ezért, én erre
vágyom egész életemben.
Megígértem, verset írok erről.
Megjelent: 2021-02-28 20:00:00
 |
|
Somorčík Szombath Rozália |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
