Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Tönköl József versei (Elválás vasi faluktól, Lúdcsapat szárnya vert-e?, Foszd ki szívüket)

 

 

 

 

Elválás vasi faluktól

 

Három falum, jaj, de sáros:

Sótony, Nyőgér, Bejcgyertyános.

 

Mező magzata kőtorony,

jégfelhő sátra Sótonyon.

 

Futkosó-fürge régiek,

kemény nád közt nyőgériek.

 

Már lábam erejét vesztem,

nagy bikát vágnak le Bejcen.

 

Gyertyánba ösvényt találok,

violák virulnak, lányok.

 

Ötszáz pince föntről város:

Sótony, Nyőgér, Bejcgyertyános.

 

 

Lúdcsapat szárnya vert-e?

 

 

Uram, nem bírom már tüdővel, szájjal, és leginkább szívvel,

hogy álmomban se jelensz meg már, mintha elvetted volna

a Hosszúirtás rétjének illatát, boton függő horgomat,

fullasztja lelkem üres hombár, pipitérszakállú udvar, pajta,

nem nyílnak violamezők, tüskék vannak a szememben,

szótlan férfiak és asszonyok ülnek a templomtéren,

nem nézhetem őket, nem hallgathatom keserű sírásukat,

nincs már semmi, vaslemez ablaktábla,

se szálánvarrott párnavég, se abrosz makkos mintával,

gyöngyvirág, se ácsolt láda, vörössel, feketével színezett,

se tollfosztás, se jácint, se barát, ki fürjsípon szólogat,

se mézeskalács-ütőfa, se öregapám testvérének az ága,

se pedálos cimbalom, se földbevert lábú ágy és pad,

marokszedő kampó, kelés kerekítése kígyókővel, tojással,

szecskavágók kései előtt kukorica szára, levélhúsa,

és a létben, házban semmi mocorgás,

most hallgat istálló, padlás, szoba, nincs szavam panaszra,

a sarló, a bunkós végű csép nemcsak múltam és jövőm,

mindent elfelejtek majd: búzát, gyöpöt, krumplit, tehenet,

ki tudja: lúdcsapat szárnya vert-e a legárvább utcán,

vagy április könnyes és irgalmas esője huszonkilencedikén,

avagy holdnővérem arca, szétözönlő haja?

nagy a föld, csak első csütörtök éjszakám marad,

világítanak át bőrömön szentjánosbogár-tulipánok,

és nincsen május, mely a gyöpről fölemelne engem,

de enyém az erdő, a Kismosóban a halak, madarak a fákon.

 

 

 

Foszd ki szívüket

 

Hamu hull oda, hol hó van, csibeitató, megfáradtak már azok,

akik kepevárban laktak egy ideig, foszd ki szívüket,

akiknek hallgattam aratódalait kaszás-legényekről,

a marokszedő lányról, akinek piros pántlika lobog a derekán,

aztán a hegyről, amit szüretkor seregély-kiáltások hasítanak,

ülök és várok,

várom, hogy elrebbennek szemükről az otthagyott rézfillérek,

mint muskátlik az ablakból, ide kellett újraszületni, verembe,

kútba merülni, magamba szívni a csalán szagát,

az irgalom völgyében valaki mindig megöregszik,

bot-koppanásai vannak, mindent látó sebei,

vigyázó lúdhadsereg fröccsent görcsbe tekert ujjaira sárt,

szemére, szemhéja alá, és közben arra gondol, ki megszülte,

mellét szájába adta, a pusztuláskor miféle házban?

már elrejtő szemébe süt a nap, hamu hull oda, hol hó van,

hol titkait a tájba beleírja a csengős szán, s kánya-sor vonul,

én is megyek lovak lábai után, hogy lássam azt a sok csillagot,

egy asszony haja sátrát, mint egy Úrnapi kunyhót,

mert erre vágyom, mikor rám csap a szél a majori keresztnél,

s megbontja, mint egy vastag kötelet, az égi szalmazsákokat,

hol a kazalban verebek is tanyáznak,

és hozzá érinti hideg vasát a lándzsahegy-alakú vonyogó

egy kéz ujjainak hajlott holdjaihoz, templomok kőszemeihez.

 

 

 

 

  
  
 

Tönköl József (1948 - 2021) költő, hírlapíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.