Keresés a honlapon:

Tóth Olivér: Lelenc-ódát

 

 

 

 

Lelenc-ódát

 

Két karod szárny, 

elsímult tenyered terítőm, 

ernyedt hátamon vállaid, 

kulcscsontjaimban ujjaid tollak, vacsorám.

 

Szigonyokként szegültek ellened a sugarak,

gerincedre dőlt a kiírtott erdő csendőr dombja,

bordáid közé bújt félelmében a remény, 

zümmögött, síratódalt duruzsolt  utolsó horkanása,

mielőtt felkeltették a katonák idegen rabságra szánt híveit.

 

Gallérfehér havazás ágfekete reverendáit gyújtogatták zászlóhajadat, 

megszégyenült emberrajok kaptárai kivérezték édességedet,

csak a halál vágyott magáénak, 

melleden szívedig ásott kút,

vedret vetett beléd a kimerültség. 

Mint halálrarángatott vonón a hangok,  

forgácsalakban sikítottak az emigrált völgyek,

a lányok sem lehettek hölgyek,

a fiúk nem lehettek urfiak,

sirattatok, mint kényszerűségét a leölt jak

a szabadság emirátusainak kétkes oltárán kötözve,

füstölögtél, átkos öröm acsargott ellened, 

szakadatlan orcáján hörgésem áldott, téged!

Hegedűnyakadra hurkolt violinokról sustorog, 

menetelésben, menekülésben rapszódiám, zuhog.

 

Alattad, feletted, benned kiélt tüdőkbe rúgdosott vagonok futnak glóriáidon, 

vashiányos szempárok sorompóid, fürkészik távozásod,

de semmi, senki nem marasztal vacsorára. 

Utolsó tanitvanyait mindenható, az ördög sem zabolázza.

Koponyáidból lisztet őrölnek a feledés virághagymái,  

meztelen ágyásokba vadásznak csillagporok, 

nincs aki a túlélésnél merne többet kívánni, 

a lélek hegei fölött egyedüli békaként kuruttyol az Isten,

vágyik rá, tavaiból valaki vegye nyelvére, 

szájában az asztronómikus kegyelem reccsent, 

zúzmarássá didergett szavad eltapossa sorstalansága,

emlékműveidet feledékenysége gyalázza,

kitagadnak minden ároktemetőből,  

gyásznéped vérengző nászra készül,  

sárcsűrjeidbe csődíttet halál az élet, szépül,-  

altatódalt akarok mielőtt elaltat hiányod

s rajtunk átleselkednek az utolsó napok.

 

Lábjegyezetei közé vésett nevem sebzi ajkad. 

A kimondhatatlanok között

földkönnyű rózsáskendőd pólyám,

át rajtam hajlik szomorú szíved,

mint a sínek, melyeken fehér port zuhogó 

robogásba őszült fiatalságom 

méregeti hordható ruháid vonaljait, 

cellatestre szabott lábbelijeidbe botlom, gyászos mulatság, 

lám, koporsós sátraidban szobáim vakított lámpafényei, 

mellvértedre tűzött csillámsarkos homorú égtájaim,  

hullás előtt könyörögni megállít kivégzőm,

akit én síratok el, örökké él, 

akit én átkozok meg, sírjában sem fér, 

pókszemű hajnal harmatjait kötélre veti egy párás bábapirkadat, elhallgat minden sírás, 

gyolcstested tépték értem, 

ispotályáidban lelenc-ódát rebegek őseimnek, hazátlan himnuszoknak.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-11-22 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.