VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Tóth Olivér: Földkönnyesen
Földkönnyesen
Nyitott ablakodat becsapta a huzat! Megfagyott bennem az elgémberedett vér, mint gyerekjajgatástól a facebook, sokkoló: vénasszonyi nyár rak fészket szilánkjaidból. Hagyd az üveget! Nehogy vérezni kezdj a rendrakásban! Cirokseprűs szelek, boszorkányorkánok járnak az almásban, megtörtséged tojáshéjait hájjal kenegeted az ősz ellen, kosárképeddel belepirulsz az ágy némaságába, minden reggel észreveszed, milyen tágas és üres, az álmodás keresztezett lábai közül kivetkezett, önmagából. Lepedőképű ágyunkon nem aludtunk soha ketten, közöttünk, belénkalvadt a bántalmazott Isten, mégis egyedül vagyunk, és mihamar rendet kell rakjunk, mert ki tudja ki jöhet kölcsönkérni vagy látogatóba. Te ott, én itt egyesegyedül, valahol, valahogy mégis egyben. Elsumákoltad előlem, de tudom nejlon ég borult redőnyül föléd, engedted átrostáljon sóhajtozásod, mikor nem tudtad mit tegyél, ha szívedszerint sírtál volna, de nem volt időd megállni, a tegnapi moslékot a korpával a vájúba oda kellett adni, szarszag és húgylébe süllyedt szivacsos strandpapucsom elszakadt, mezítláb jártam, trikóban és kesztyűnélkül, egyszerre volt dögmeleg és holt hideg. A macska combodon nyávogott, nem mosakodtam, nem mostam fogat, de kaptam éhnyálas csókodat, te sem fésülködtél, csak tíz ujjaddal és kontyba fogtad a hajadat, mert enni kellett a gyerekeknek, s nem kelhettek hideg házban, tüzet kellet rakj és reggelit készíts mielőtt az ebédrevalót felrakod. A platnyi ráncait még este láng borította, a vaspor felkopott, a rendezettségre alapozó volt, én megfeledkeztem a kertből bokájától kilopott nyárfáinkról, de elképzeltem a jövő évi havazást favágás közben, nem zavart a sár súlya, súlyosabb volt a belső iszap nehezéke, nem kértünk reggelit, csak egy adag kávét és töltött cigit, mert a gyermek remélte, tudtuk és örömmel mondtunk le javunkról, szülőként az önzés szükségleteiről, de megérte, kiélezett kapákkal feltölteni a sorokat, a fele termést örökre kölcsönkérték, pedig úgy ültettünk, hogy előtte nap jött haza a gyerek a kórházból, de felásóztam minden porcikáját a földnek. Ideje van bevallanom: hazudtam az ablakról. Ököllel vertem be, sajnálatunk, együttérzésünk fáslijaitól fuldokoltan, tehetetlen, de beletörődve a holnapi remény eljöttébe, mindig kivártuk sorunkat, hogy önértékelésünk emberibb életképet adjon ránk. Mi ostobák, tűrtük és ragaszkodtunk a túlélés derekához, nem vettük észre, hogy fekete teje mérgez, csak ámítás, fantomfájdalom amit az ember bevégez, előbb-utóbb minden levele rozsdás szög a sárban, s mi vonulunk amerre vet a mankós lélegzet ködében, vonaglunk, áttáncoljuk a bágyadt fiatalság virrasztó torát kacagással, nem bánjuk ha megszokjuk, mások sebesülnek a rendben, így szép és szép volt, most átragyogott fényeink villáznak egybe, sejtelmes ünnep rakoncátlan szoknyáin szmoking, földkönnyesen.
Megjelent: 2020-10-29 18:00:00
|
