Keresés a honlapon:

Bánfai Zsolt versei (A minden lehetséges, Távollét)

 

 

 

 

A minden lehetséges

 

A szemlélődés útjain nem sok

virág nyílik, de vannak köztük kövek.

Patakok, lassan érlelődő mozdulatok.

Mintha kivéste volna a tájat az ember.

A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés

rétjeit. De már a víz sem ugyanaz.

Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon

fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg

a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein.

Kopott egyhangúság. Egy bokor néha

felizzik, és éget. Könnyzacskódból

medencédig úsztatod a halakat.

Test nélkül ébredsz és csonttá

tisztulsz a hold udvarán.

 

 

 

Távollét

 

Mikor a feltámasztott csillag alul kifénylik,
Isten néz be a gyűrött dunyhák közé.
Foghatóvá válik a fájdalom, ahogy
Krisztus megágyaz a holt vizek fodrain.

 

Hová menekülhet a test, ha nyomában az éj?
A Jordán vizében mérhetetlen tolongás –
pszichoszomatikus rengések gyűrűi
kergetnek szökőárat az ártéri keresztekre.

 

Mintha Isten jelen sem volna a barlangban,
hol az ősök arcukat tetemekre festik –
kost áldoznak, vörös madarak a hóban –
fehér paplanok, hullámszövetek alatt.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-09-09 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.