Keresés a honlapon:

Katharina Wenty: Több helyet a világban (Angyal Gyula fordítása és eredeti szöveg)

 

Katharina Wenty: Több helyet a világban (ford.: Angyal Gyula)

 

Bécs, Ausztria.

Kezekről van szó, amik illetlenül pihennek bizonyos testtájakon,
tekintetekről, amik túl sokáig időznek az ajkakon a halk
szók helyett, amiket formálnak meghallgatásra.
Egy NEM-ről van szó, ami nem TALÁN,
és nem is lesz IGEN ma már, akkor se ha
még egyszer megkérded, hanem
egy NEM, ami NEM-ként maradván, mindegy, hogy
milyen vonakodva és törékenyen, halkan bár.
Arról szól, hogy mikor nemrég a tízkerben,
te enyhén spiccesen de még nem részegen,
a sarkon befordultál és a nőt, akit a földre zuhantában,
egyetlen kurta pillantásra méltattad, majd egy másodikra,
majd a vállad felett
egy harmadikra, de utána
egyszerűen továbbmentél.

 

Bombay, India.

Akhila a lány neve, a bátyjáé Vinod.
És Vinod naponta megy az iskolába, míg Akhila csak otthon kuksol mindig,
és mikor Akhila egyszer Apukát megkérdezte, hogy Vinod miért tanulhat írni
és ő viszont betűk és számok helyett miért hozzávalókat és recepteket kell tanuljon,
Apukától csak megvető pillantást kapott, míg egy bús puszit Anyutól.
“Akhila”, suttogta utóbbi halkan, “egy ajándék vagy nekem és sose felejtsd,
hogy aki az utánad született kislányomat a folyóba dobta, az Apu volt.”
És mikor Akhila megkérdezte Apukát, hogy miért fojtotta vízbe a hugit,
az így vélte, “Vinod, ő egy befektetés -
általa később egy feleség jön majd a házhoz és hozomány, de
a lányok,
a lányok inkább foglalkozzanak a rúzzsal, mintsem
bármi oktatással;
az esküvő után tőletek, lányaim, ugyanúgy külön vagyunk,
csak éppen ezeknek az ünnepeknek az árába majd' belehalunk.” Így hát
Akhila csak mossa a ruhákat nappal, míg éjjel tanul
Vinod könyveiből. És Vinod egyszer
nem tudta megoldani a feladatot, Akhila segít, és
bármikor jobb ő, mint a bátyja,
a fogalmazást ő írja meg topra, így a fiú lesz
az osztály legjobbja, míg a lány padlót súrol
és levest főz neki
közben az IQ-ja talán 160 feletti
amit nem tudhat meg senki,
mert ebbe a világba a kapitalizmus jár uralkodni
és Indiában egy nő értéktelen tucatholmi,
néha még az élete is. De
Akhila egy ajándék és az marad.
És csak a barna hennán, ami finoman kimintázott csuklóján sarjad,
igen, a virágok és levélrajzolatok által sejlik elő
kiemelkedő intellektusa belőle, mert itt matematikai egyenletek
rejtőznek költői mondatokkal összenőve.

 

Iriba, Csád.

Marának hívják, tizenkét éves és tegnapelőtt került jegyességbe,
és hogy a házasság “örömét” mostantól megélje, köteles
a családját végre pénzügyileg tehermentesíteni -
nevezetesen, Anyunak a Mara kezéért járó pénzt összekoplalva már nem kell szenvedni,
és ezáltal Mara védve van egy nemi erőszaktól, vagy – Isten
ments - egy frigyen kívüli terhességtől, édes jó anyám, mert azzal az egész
családot szégyen sújtaná akkor, és hogy a hagyományt őrizzék, hozzáadták
simán tizenkét évesen az unokatesójához,
aki még csak alig... huszonkilenc éves -
ez több mint a duplája, mint amit a lány megélt
és megélhetett...
mert ő noha tudta, hogy ez az ő élete,
és azt is érezte, hogy ez nem igazi élet, de
azon a nászéjszakán,
amit átszenvedett az ágyában remegve,
miután a ragadozó mellette a pizsamáját levette
és ő az asszonyi kötelességét először megtette,
a lány rádöbbent, hogy az élet nem az, mit szerelemnek nevezhet,
de szeretni mindig élettel kecsegtet, és így lett
a nászágy a sírjává, s könnye enyhült, mert
akkor éjjel a gyermekkora szörnyethalt, vele együtt.

 

Föld, Tejút.

Arról van szó, hogy világszerte minden ötödik nőt kiskorúan férjhez adnak és ugyanúgy minden ötödiket a férje megerőszakol vagy megver.
Itt arról van szó, hogy 130 millió lány ezen a világon nem jut oktatáshoz, ember.
Az abortusz jogáról zeng néhány hangzó és a lánymagzat-abortálások abbahagyásáról is van szó.
Emberek milliárdjairól van szó, akik mind ezen a bolygón élnek és mindegyikük egyedi; te nem úgy, mint ez vagy az.
De csak, mert
a szüleim valamikor
valahol
egymással szexeltek és véletlenül az X-kromoszóma gyorsabb volt mint néhány Y,
még nem jelenti, hogy nekem kevesebb jogom van a férfiaknál,
mert, basszus, én voltam a leggyorsabb és a helyemet ezen a világon ugyanúgy
érdemtelenül megérdemeltem, mint minden más ember itt.
És én tudom, hogy én egy “fehér, privilégizált lány” vagyok Ausztriából,
de mégis azoknak a nőknek a története azoké a nőké marad -
senki nem lophatja el tőlük, de én nem nézek félre, hanem oda, s leszek mesélő őrük;
a történeteiken keresztül a szexizmus témáját személyre szabhatom rendesen,
ezáltal három különböző metszetében jellemezhetem.

Az élet mégis semmi más, mint időre kimért intenzitás,
szerelem függve egy személy személyiségétől, nem
X- vagy Y-kromoszóma eltérésétől.
És ha az emberek, most már a világűrbe merészkednek,
miért nincs akkor több üres hely a világban
nekünk, női embereknek?

 

 

Katharina Wenty: Mehr Raum in der Welt

 

Wien, Österreich.

Es geht um Hände, die an falschen Körperstellen liegen bleiben,
um Blicke, die zu lang auf Lippen verweilen
anstatt die leisen Worte, die jene formen, zu hören.
Es geht um ein Nein, das kein Jein ist,
das auch zu keinem Ja wird,
selbst wenn du noch einmal fragst,
sondern ein Nein, das ein Nein ist,
egal wie zögerlich zart
es gesprochen wird.
Es geht darum, dass, als du neulich im zehnten Bezirk,
leicht angeheitert aber noch nicht betrunken,
um die Ecke gebogen kamst und die Frau, die am Boden niedergesunken,
eines kurzen Blickes bedachtest,
eines zweiten,
und nochmal kurz über die Schulter
ein dritter,
aber dann
einfach weitergingst.

 

Mumbai, Indien.

Akhila ihr Name, der ihres großen Bruders Vinod.
Und Vinod geht jeden Tag in die Schule, während Akhila zuhause bleibt,
und als Akhila Papa mal fragte, warum Vinod lernen darf wie man schreibt
und sie statt Buchstaben und Zahlen, Zutaten und Rezepte lernen muss,
schenkte Papa ihr nur einen verächtlichen Blick
und Mama einen Kuss.
„Akhila“, sagte jene leise, „du bist mein Geschenk, vergiss das nie,
die Tochter nach dir
warf Papa in den Fluss.“
Und als Akhila Papa fragte warum er ihre kleine Schwester ertränkte,
meinte dieser, „Vinod,
das ist eine Investition -
durch ihn bekommen wir später eine Frau ins Haus plus ihre Mitgift,
aber Mädchen,
Mädchen sollen sich eher sorgen um Lippenstift
als um irgendeine Bildung;
nach der Hochzeit sind wir euch Töchter sowieso wieder los
und diese Feiern kosten auch noch maßlos.“
So wäscht Akhila des Tags brav ihre Tücher,
doch des Nachts lernt sie heimlich aus Vinods Büchern.
Und als Vinod einmal seine Aufgabe nicht lösen kann,
hilft ihm Akhila, und irgendwann
ist sie gar besser als er
und schreibt seine Aufsätze,
so wird er bald in der Klasse der Beste,
doch sie schrubbt Böden und kocht seine Suppe
mit einem IQ von über 160,
der niemals erkannt wird,
weil in dieser Welt der Kapitalismus regiert
und in Indien eine Frau fast gar nichts wert ist,
manchmal nicht mal ihr eigenes Leben.
Aber Akhila ist und bleibt ein Geschenk.
Und nur auf ihrem mit braunem Henna fein gemusterten Handgelenk,
ja, in jenen Blüten und Blätterzeichnungen, l
ässt sich erahnen ihr herausragender Intellekt,
denn hier sind mathematische Gleichungen
neben poetischen Sätzen versteckt.

 

Iriba, Tschad.

Sie heißt Mara, ist zwölf Jahre alt und seit vorgestern verlobt,
und auf dass sie nun ihr Glück in der Ehe erprobt,
muss sie nun endlich die Familie finanziell entlasten -
mit dem Preis für Maras Hand muss Mama dann nämlich nicht mehr fasten,
und so wird Mara ja auch geschützt vor einer Vergewaltigung
oder – Gott behüte – einer unehelichen Schwangerschaft,
denn damit wäre die ganze Familie mit Schande bestraft,
und um die Tradition nun zu wahren,
heiratet sie einfach
mit zwölf Jahren
ihren Cousin,
der knapp neunundzwanzig Jahre zählt -
das ist mehr als doppelt so viel Zeit wie sie jemals erlebte,
und erleben sollte ...
denn sie wusste zwar, dass das ihr Leben ist,
auch wenn sie fühlte, dass das nicht wirklich Leben ist,
aber in jener Hochzeitsnacht,
die sie durchgehend zitternd im Bett verbracht,
nachdem das Raubtier an ihrer Seite sich seines Pyjamas entledigt
und sie ihre Pflicht als Ehefrau
erstmalig
erledigt,
wurde ihr klar, dass leben nicht gleich Liebe heißt,
aber lieben immer Leben verheißt,
und so wurde das Hochzeitsbett zu ihrem Grab,
da in jener Nacht die Kindheit mit ihr verstarb.

 

Erde, Milchstraße.

Es geht hier darum, dass weltweit jede fünfte Frau minderjährig verheiratet wird
und ebenso wird jede fünfte von ihrem Ehemann missbraucht oder geschlagen.
Es geht hier darum, dass 130 Millionen Mädchen auf dieser Welt keinen Zugang zu Bildung haben.
Es geht um das Recht auf Abtreibung sowie das Aufhören von Abtreibung weiblicher Föten.
Es geht um Milliarden von Menschen, die alle auf einem Planeten leben
und jeder ist einzigartig: du nicht wie der oder die daneben.
Denn nur, weil meine Eltern
irgendwann
irgendwo
Sex miteinander hatten und dann zufällig das X-Chromosom schneller war als manche Ypsilons,
heißt das nicht, dass ich deswegen weniger Rechte hab als Männer,
weil, verdammt, ich war die schnellste und hab mir meinen Platz auf dieser Welt genauso
unverdient verdient wie all die anderen Menschen hier.
Und ich weiß, dass ich ein weißes, privilegiertes Mädchen aus Österreich bin
doch die Geschichten jener Frauen bleiben die Geschichten jener Frauen -
niemand kann das ihnen stehlen,
aber ich kann hin- statt wegschauen
und davon erzählen;
durch deren Geschichten das Thema Sexismus personalisieren
um drei verschiedene Facetten davon zu charakterisieren.

Leben ist doch nichts anderes als Intensität gemessen an Zeit,
Liebe abhängig von der Persönlichkeit einer Person,
nicht von X oder Y-Chromosom.
Und wenn sich Menschen, doch schon bereits in den Weltraum trauen,
warum dann nicht auch mehr Raum in der Welt
für uns Frauen?

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-21 07:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.