Keresés a honlapon:

Horváth János: Emlékek

 

 

 

 

Emlékek

 

Lassan, elhalványul az emlékezet. Néhány év, évtized, nem számít. Már nem emlékszem az arcára, nem is tudom felidézni, csak valami sziluett, vagy elmosódott, elmaszatolódott festék, egy kerettelen vásznon. Mindig fáradt volt, és elégedetlen. Nem tudom, mi vonzott hozzá, és nem is értettem, miért kellettem neki. Hét évvel volt idősebb nálam. Egy érett nő, a második válásom után. Én nem voltam még harminc, és majd’ megőrültem érte. Már az első este, amikor felmentem hozzá, felfalt. Megállt előttem, ledobta magáról a köntösét. Ott állt előttem, nekifeszült a testemnek, és megcsókolt. Szenvedéllyel, teljes odaadással hatolt át rajtam, mintha örökké erre a pillanatra várt volna.

 

– Mániás depresszió – mondta egyik alkalommal. – Gyógyszereket szedek, nem mindig vagyok jól. Így is szeretsz?

Meglepődtem, de nem voltak rossz érzéseim. Nem volt fontos, amíg ölelt, amíg elhalmozott a szerelmével. Talán, jó hatással voltam rá, nem tudom. Reménykedtem benne, hogy így van, hogy szüksége van rám. Aztán, jött az ősz. Szeretkezés közben lökött el magától, és megkért, azonnal menjek el.

 

Amikor megismertem, már nem szívesen jártam haza. Feleségem felhozta a szeretőjét, és szinte kihívóan adták tudtomra, hogy én már nem vagyok otthon. Előttem incselkedtek egymással, ölelkeztek. Nem emlékszem, hogyan viseltem, de nem volt bennem harag. A vesztesek nyugalmával készültem elhagyni otthonunkat, és két gyermekemet. Mindent megbeszéltünk. A válásnál nem tartottam igényt a kisebb szobára, ahol ellehettem volna, amíg befejezem az egyetemet. Nappalira jártam, és sokat csavarogtam az egyetem környékén. Gyakran mentem le a Dunapartra, ittam a csoporttársaimmal, vagy kerestem menedéket egy presszó homályában. Egyik alkalommal megszólított.

– Te keresel albérletet? – kérdezte tőlem, és leült mellém.

– Válok, kellene valami csendes hely, ahol tanulhatok.

– Tudom. Érdeklődtem irántad a haverjaidnál.

– És, mire jutottál?

– Rendes fiú vagy, azt mondták.

– Lehet, hogy tévednek.

– Lehet – mondta, és közelebb hajolt. – Jó az illatod.

– Semmi különös. Azzaro, black.

– Figyelj, én kiadom az egyik szobámat. Oda beköltözhetsz. Nem kell fizetned, addig maradsz, ameddig nem találsz magadnak végleges megoldást.

– Lehet egy ilyen ajánlatot visszautasítani?

– Nincsenek szabályok, csak egy. Van egy lányom. Tizenkét éves. Időnként elviszi az apja hosszabb időre.

– Nekem is van két gyerekem.

– Szoktál találkozni velük?

– Persze, még otthon élek. Látom őket minden nap. A feleségemmel megállapodtunk, hogy ha találok valami megoldást, elköltözöm.

– Értem. Azt hiszem, megtaláltad a megoldást. Kegyetlen dolog olyan helyen élni, ahol nem szívesen látják az embert. Tudom, mert én is elváltam. Bonyolult történet. Majd, hosszú téli estéken elmesélem.

– Arra számítasz, hogy hosszabb ideig maradok?

– Az attól függ.

 

Azon az éjszakán, amikor felmentem hozzá egy sporttáskával, megtudtam, hogy mitől tette függővé a tartózkodásomat. Azt hiszem, nem volt oka a panaszra, de én sem találkoztam még hasonló nővel. Egész éjjel szeretkeztünk, végkimerülésig.

 

Anyámhoz mentem, egy szoba-konyhába. Mivel legtöbbször nem voltam otthon, ki lehetett bírni. A válás decemberre volt kiírva. Ez volt az utolsó tárgyalás, gyakorlatilag itt már nem voltak kérdések, csak határozat. Egy szombat este csöngött a telefon. Bocsánatot kért. Nem akart így viselkedni velem, kért, hogy menjek vissza. Betegsége tünetei évszakváltáskor törtek rá. Tavasszal, kisebb nehézségekkel kellett szembenézni, de az őszi depresszió nagyon megviselte. Nem tudtam haragudni rá. Szerettem, és nem akartam magára hagyni. Főztem, takarítottam, tízórait készítettem a lányának bevásároltam. Nekem kevés volt az ösztöndíjam, valójában ő tartott el. Nehéz volt eleinte elfogadni ezt a gondoskodást, kitartottnak éreztem magam. De igyekeztem meghálálni, ahogy tudtam. Szélsőséges volt a szerelemben is. Jól megvoltunk, de voltak időszakok, amikor nem érhettem hozzá. Ilyenkor úgy éreztem, útban vagyok, mennem kellene. Albérletet kerestem. Amikor megtudta, kifakadt.

– Mit gondolsz, én most mit érzek?

– Nem értelek. Hozzád sem érhetek. Napokig nem szólsz hozzám. Mit keresek én itt?

– Ugye, ezt nem mondod komolyan? – kérdezte, és odabújt hozzám.

Néhány hétig minden rendben volt. Aztán kezdődött minden elölről.

 

Hét évig voltam vele. Túl sok idő ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen lépni egy kapcsolatból. De már nem bírtam tovább. Nálam is jelentkeztek a tünetek. Egy ismerősöm megvizsgált, és azt mondta, hogy hagyjam ott, mert ebbe fogok beleőrülni. Nem súlyos a helyzet, de az lehet. Rajta úgysem tudok segíteni. Nem számít, hogy szeretem. Ő másik világban él, és nem tudja, mi történik vele, amikor depressziós szakaszba ér. Nehéz szívvel, de egy veszekedés után úgy döntöttem, elhagyom. Anyámhoz mentem, és befejeztem a tanulmányaimat, egy félév kihagyása után, megszereztem a diplomámat. Sokáig nem hallottam felőle. Évekkel később találkoztam egy közös ismerősünkkel, aki elmondta, hogy súlyos beteg.

 

Lassan, elhalványul az emlékezet. Néhány év, évtized, nem számít. Már nem emlékszem az arcára, nem is tudom felidézni, csak valami sziluett, vagy elmosódott, elmaszatolódott festék, egy kerettelen vásznon.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-07-26 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.