Keresés a honlapon:

Horváth János: Esőben

 

 

 

 

 

 

 

Esőben

 

 

 

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

 

A nő odalépett hozzá, és belekarolt. 

– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.

– Nem. Szerencsére nem.

– Akkor miért van itt?

– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket. 

– Fura ízlése van. Temetőbe jár.

A férfi lassan kibontakozott a nő karjából, és szembe fordult vele.

– Bocsásson meg, Géza vagyok.

– Én meg Ágnes - mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?

A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.

– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan, és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.

– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?

– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.

– Őszinte részvétem. 

– Ugyan, nem is ismerte.

– Nem. Ez amolyan gesztus.

– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.

– Igaza van.

– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?

A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.

– A családom van itt. A feleségem, és az újszülött kisfiam.

– Megrendítő.

– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.

– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.

– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.

– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.

– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.

– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.

– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.

– Ez tragédia. Nem térek magamhoz - mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon. 

– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.

A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.

– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.

– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.

– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?

– Nem tudom.

– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.

A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.

– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.

Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.

– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.

 

Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt. 

– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.

– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

 

(Budapest, 2020. július)

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-07-12 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.