Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Horváth János: Tűsarok

 

 

 

 

Tűsarok

 

A lámpaoszlopnak támaszkodott. Nézte a forgalmat, figyelte a gyalogosokat. Ráért. Két éve nincs munkája, de amíg az asszony eltartja, nincs gondja semmire. Minden nap azzal indul el otthonról, hogy munkát keres. Legyen az bármilyen munka, ha jól megfizetik, elvállalja. Az utóbbi egy évben már nem akart dolgozni. Alkalmi munkákat vállalt, de aztán belefáradt a bizonytalanságba. Inkább a biztos semmi. Csavarog, bámészkodik, valahogy csak elmegy az idő.

 

A lámpa zöldre váltott. A tömeg elindult. Egy fiatal lány vált ki az áradatból. Feltűnő jelenség. Hosszú, fekete haj, rövid kis színes nyári ruha, és sportcipő. Tetszett neki a lány, ahogy csípőjét ringatta járás közben, mint a modellek, úgy rakta egyik lábát a másik elé, szinte egyetlen láthatatlan vonalon haladt. Ez adta a különleges csípőmozgást, ez a ringás tette vonzóvá. Az arcát nem látta, de el tudta képzelni, ehhez a testhez milyen arc tartozik. Követni kezdte. Nem volt határozott célja, de vonzotta a lány szépsége. Nem akart rárontani. Arra gondolt, megvárja, amíg alkalom nyílik rá, és megszólíthatja. A lány ráérősen ment tovább, mintha nem lenne határozott elképzelése, merre menjen. A kirakatoknál megállt, és hosszan nézte a divatos ruhákat. Egy cipőboltnál hosszasan időzött, amikor hirtelen elhatározással benyitott. Fél óra telt el, amikor a lány megjelent, egy cipősdobozzal a kezében. A lábán már nem a sportcipő volt. Egy piros, tűsarkúban lépett le a bolt két lépcsőfokán, mint egy revüben, amikor a tánckar a nagyobb hatás kedvéért lelibben a grádicson. Gyönyörű látvány volt. Elakadt a lélegzete, amikor a lány elindult felé. Azt tervezte, hogy megkérdezi a lánytól, hol van ez, és az az utca, de a lány megelőzte.

– Ne haragudjon, hogy megszólítom! Nem tudja, hol van az Iker utca?

Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Akaratlanul is magas hangok jöttek ki a torkán, amikor az ember zavarban van, és nem tud határozott választ adni a kérdésre.

– Nem, sajnos nem. – válaszolta, és azt hitte, ezzel be van fejezve a beszélgetés. De a lány átnyújtotta a mobiltelefonját.

– Megkeresné nekem a térképen? Azt hiszem, van rajta navigációs program, de nem értek hozzá. Segítene?

Úgy érezte, ennél jobban nem is indulhat egy ismerkedés.

– Igen, természetesen. Melyik számot keresi?

– Az elejét. A pontos számot nem tudom, de van ott egy cipészműhely.

– Igen, megvan. Pár száz méter, néhány perc az egész. Elkísérhetem? – kérdezte a férfi, és visszaadta a lánynak a telefont. Jobban szemügyre vette a kezét. Kis, finom keze volt, ápolt, de festetlen körmökkel. A lány szemébe nézett, de a napszemüveg mögött nem láthatta, milyen színű a szeme.

– Bocsásson meg, de udvariatlan vagyok. – mondta, és feltolta a szemüveget a feje tetejére. Így még vonzóbbnak tűnt. – Igen, azt hiszem, nem ártana, ha elkísérne, megköszönném.

– Tudja, így még nem jártam, Éppen meg akartam szólítani, de megelőzött.

– Nem volt szándékomban versenyezni. – mondta a lány, és nevetett.

A férfi a lány arcát figyelte. Csodálatos fekete szemét, amely uralta finom arcvonásait.

– Nem, én sem azért mondtam.

– Látja, könnyen megy ez. Maga egyébként is szimpatikus nekem. – mondta a lány, és a férfi szemébe nézett.

– Láttam, amint bemegy a cipőboltba. Egy sportcipő volt a lábán, és most ez a csodálatos tűsarkú. – mondta a férfi bátortalanul. – Jaj, bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. Gábor vagyok.

– Én meg Éva.

– Szép neve van.

– Magának is.

– Miért megy a cipészhez? – kérdezte témát váltva Gábor.

– Mert ez a kedvenc sportcipőm, és nem szeretném kidobni. Elszakadt a bőr, és egy barátnőm ajánlotta, hogy itt a kerületben van egy cipész, aki minden kisebb javítást is elvállal.

– Ez a tűsarkú jól áll magának.

– Köszönöm.

– Mivel foglalkozik, ha nem sértem meg?

– Nem, dehogy. Miért sértene meg? Legfeljebb nem válaszolok. – mondta a lány, és nevetett.

– És akkor, most elárulja, vagy kinevet?

– Dehogy nevetem ki. Ne legyen ilyen érzékeny Gábor! Modell vagyok.

– Gondoltam, maga tökéletes.

– Ugyan. Nincs tökéletes ember. Nem is sejti, mennyi hibám van.

– Én nem látom. Engem az első pillanatban elbűvölt.

– Nagyon kedves Gábor, de én boldog párkapcsolatban élek.

– Nekem is van feleségem.

– Ez nem hangzott valami jól. Nem volt benne semmi lelkesedés, büszkeség.

– Csak a tényt közöltem.

– Boldogtalan?

– Nem tudom.

– Az nem úgy van. Az ember azt tudja.

Közben megérkeztek. Befordultak a sarkon, és meglátták a cipészműhely cégtábláját. A lány megállt a műhely előtt, és egy kis hallgatás után megszólalt.

– Megvár, Gábor?

– Igen, örömmel.

– Jó. Csak kisebb javítás, szerintem pár perc alatt megvan.

 

Gábor várt. Nem értette, mi történik vele. Tetszett neki a lány, de hát felesége van. Tíz éve házasok, nem volt semmi problémájuk egymással. Éltek, ahogy mások is. Aztán amikor munkanélküli lett, az asszony elfordult tőle. Nem emiatt, de a depresszió úrrá lett rajta, és ez nem tesz jót egy házasságnak. Már egy éve nem szeretkeztek. Az asszony elhúzódott, ha közeledett hozzá. Magát hibáztatta. Az eszébe sem jutott, hogy az asszonynak is van saját élete, és lehet valakije, aki kedves hozzá, akivel nem kell nap, mint nap megküzdenie. Persze, hogy megértette őt, de nem beszéltek róla. Hallgattak, elfogadták a helyzetet.

 

A lány megjelent a műhely ajtajában, kezében a cipősdoboz, lábán a sportcipő. Mosolygott. Odalépett Gáborhoz, és megsimogatta az arcát.

– Na, ne vágjon ilyen képet! – mondta, és felnevetett. – Van egy ötletem, de ne sértődjön meg.

– Halljam! Ígérem, nem sértődöm meg.

– Én nem szeretem a tűsarkú cipőket, de a munkámhoz tartoznak. Megvettem ezt a piros cipőt, de igazából nem is tetszik. Mekkora lába van a feleségének?

Gábort váratlanul érte a kérdés. Gondolkodnia kellett.

– Azt hiszem, harmincnyolcas.

– Remek! Ez a cipő pontosan akkora méretű. Elfogadja tőlem? Adja a feleségének ajándékba!

Átnyújtotta a dobozt a meglepett férfinak. Gábor elvette az ajándékot. Alig tudott megszólalni.

– Köszönöm. – mondta. – Nem tudom, örülni fog-e neki? Régen hordott hasonlókat, de egy kicsit felszedett az évek alatt, és inkább ő is a lapos cipőket szereti.

– Ugyan. Találja fel magát! Vegyen neki színházjegyet, vigye el szórakozni. Semmi kifogása nem lehet, cipője már van. – mondta a lány, és hangosan kacagott.

– Miért is ne. Igaza van, talán ez az ajándék megváltoztathatja a kapcsolatunkat. – mondta Gábor, és hálásan nézett a lányra.

– Na, jól van. Nekem mennem kell. Ott van a buszmegálló szemben. Mindjárt jön a buszom.

– Honnan tudja, hogy milyen busz fog jönni? Nem is ismerős a környéken.

– Dehogynem, itt lakom a közelben.

– Akkor a cipészműhelyt is ismeri. Tudja, hol van.

– Persze, hogy tudom. – mondta a lány nevetve. – De olyan szerencsétlenül állt ott a bolt előtt. Gondoltam, örömöt szerzek magának. Észrevettem, hogy követett.

– Ez kedves. – mondta Gábor bizonytalanul.

 

Éva homlokon csókolta a férfit, és sietve átment az út túloldalára, a buszmegállóba. Amikor a busz megérkezett, még volt ideje integetni Gábornak. A férfi csak állt megkövülten, és hosszasan nézte a távolodó járművet.

 

 

  
  

Megjelent: 2020-06-14 18:00:00

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.