Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


N. Czirok Ferenc: A zápor

 

 

 

 

A zápor

 

 

Az Intézmény előcsarnokából balra fordulva a tolóablakokhoz juthatunk. Jobbra az emeletekre nyomuló lépcsők töltik ki a teret. A gyanútlan ember ezt a szerkezetet, vagyis a lépcsőket csak nagyon nyomós ok miatt hivatott használni. Az emeleteken találhatóak ugyanis az ügyintéző irodák, az intézmény ápolói és nővérei, valamint a vezér emberei és az igazgatóság. Liftet anno nem építettek be. Egy, nem volt rá igény. Kettő, a tervezőnek nem jutott eszébe. Három, a pénz elúszott a megrendelő és a kivitelező megmondható emberei között.

Amikor kiírták a pályázatot, a páciensek kilencven százaléka tréfának vélte, azonban hamarosan kiderült, hogy a fele sem tréfa, az intézményben komolyan gondolták az új tagok, kezdő és nemrég befutott művészek felvételét a Zárt Osztályra. A pályázat feltételei között azonban, mint később kiderült, felületes munkavégzés, netalán szándékos mulasztás miatt, egy igen fontos tétel nem szerepelt. A pályázatra benyújtott kérvény és anyag átadása pillanatában, a páciensnek rendelkeznie kellett egy olyan alkotással, amelyen éppen dolgozik. ZÉnek, a költőnek sajnos nem volt ilyen verse. Keserű mosollyal és szájízzel fordult el a hármas tolóablaktól.

Néhány nap múlva összefutott VÉvel, a zeneszerzővel, aki vigasztalni próbálta, hiszen őt azért „ütötték el”, mert a kérvény átadásakor nem volt nála a hangszere. Bármilyen hangszer megfelelt volna, még egy szájharmonika is, de hát miért legyen egy zeneszerzőnél szájharmonika, ha az nincs feltüntetve a pályázati felhívás szövegében, pláne ha az illető hangszere történetesen a zongora!?

Az ördög azonban sohasem alszik, ahogy a verset kedvelő démonok sem. Jogosan és megalapozottan gondolhatta így ZÉ, hiszen egy hónap múlva tudomására jutott, hogy a Szeretnék védett állat lenni című verse bekerült a válogatás szűkebb körébe, ahonnan már az egyik díjat, illetve egy különdíjat hozhat a szerzőjének. Így is történt volna, ha ZÉ, a költő nem zavarja fel az állóvizet, s azzal együtt a tó, illetve a Zárt Osztály ős- és illusztris lakóinak csendes, nyugodt és biztonságos életét.

 

Amikor a költő tudomására jutott alkotásának sorsa, amelyet ő nem adott át a pályázatra, kíváncsivá vált: vajon mi és hogyan történhetett? Minden erejét összeszedve, egy szerda délelőtt megjelent az Intézmény hármas számú tolóablakánál. Idős, méretes koponyájú, bajszos úr ült az ablak mögött. ZÉ illendően és barátságosan köszönt, majd elmondta, milyen információ birtokában bátorkodott érdeklődni verse felől. A bajszos öregúr, aki inkább egy hentesre, mint az Intézmény dolgozójára hasonlított, így felelt: Ilyen nincs, ez lehetetlen! ZÉ megjegyezte, hogy az információja biztos forrásból származik. Az lehetetlen, mondta az öregúr és figyelmeztette ZÉt, hogy még sok páciens várakozik, jól tenné, ha nem tartaná fel a sorban állókat és őt a munkájában!

ZÉ tanácstalanul elsomfordált. Valaki, gondolta, jó szándékkal segíteni igyekezett és a pályázati anyag közé csempészte az alkotását, ám az is lehetséges, hogy valaki szándékosan ártani akar neki!Ahogy gondolatai között botorkált és a sorok mögött bámészkodott, rájött, hogy amennyiben két ablakkal arrébb próbálkozik, takarásban lesz és a bajszos öregúr nem láthatja, ezért beállt az ötösszámú tolóablak előtti sor végére. Negyvenöt perc várakozás után mosolyogva köszöntötte a fekete szemfestékből kikandikáló, nedvesen csillogó női szempárt. A nő ajka úgy mozgott, mintha valamit rágcsálna. ZÉ röviden közölte ügyének lényegét.

– Kélem, fáladjon a hetes ablakhoz az ilyesmivel! Kélem a következőt! – mondta a nő, és bal kezével jelezte ZÉnek, hogy távozhat. ZÉ tehát átsétált a hetes tolóablakhoz és beállt a várakozó páciensek sorának végére. Fél óra múlva az ablak előtt állhatott és elmondhatta jövetele okát. A testes, negyven év körüli nő így szólt:

– Rendben, először is be kell fizetnie ezer dinárt a következő számlára… azaz, csak egy pillanat – mondta és közelebb hajolt a számítógép képernyőjéhez –, itt valami nincs rendben! Az ilyen ügyekkel a kilences ablaknál foglalkoznak!

A kilences ablaknál csak egy páciens állt. Amikor az távozott, ZÉ köszönés nélkül a lényegre tért.

– Én, a pályázattal kapcsolatban… én nem adtam át alkotást, ám úgy értesültem, hogy versem bekerült a szűkebb körbe…

– Na látja, hát ez a baj! – szólt egy vézna, szemüveges fiatalember. -– Jogi szempontból, ha nem volt alkotása a megfelelő pillanatban, akkor most sem lehet alkotása!

– De kérem, nem így történt!

– Nem volt alkotás, nincs alkotás. A szabályzat értelmében nincs jogosultsága. Legközelebb három hónap múlva nyújthat be kérelmet és alkotást.

 

Csodával határos módon ZÉ nem háborodott fel és nem is rúgott fel semmit, ahogy az érzékeny idegrendszere miatt megtörténhetett volna. Kapcsolat kell ide, mondta magában, bennfentes kapcsolat, jó ismerős. De hiszen hatalmas az Intézmény, sokan dolgoznak itt, s neki egyetlen ismerős sem jut eszébe, aki itt dolgozhat. Később átvillant az agyán, hogy talán az ügyvéd barátjának van ismerőse az Intézményben. Fel is kereste őt az irodában. Miután kezet fogtak, az ügyvéd hellyel kínálta.

– Én megjavultam kilóra, de te nagyon lefogytál! – mondta az ügyvéd.

– Nem zavarok? – kérdezte ZÉ.

– Amint látod, nem. Alig van munkám az utóbbi két évben! Már nem is tudjuk, mit tehetnénk. Ezt a fertőt a népharag sem moshatja tisztára. Ez egy piszok nagy háló. Ha csak néhány csomóját megoldjuk, akár a gordiuszit, könnyebben lélegezhetünk! Te mi járatban vagy?

– Valaki jószántából ügyem van a Zárt Osztállyal, de nem ügyvéd kell, csak ismerős, kapcsolat. Van valakid?

– Nem is tudom, talán. Úgy emlékszem, az első emeleten dolgozik egy Erik DÉ nevű haver. Hozzá fordulj, mondd, hogy én küldtelek.

– Köszönöm – mondta ZÉ – s aztán jelentkezz, ha én segíthetek valamiben!

 

Az Intézmény első emeletén minden iroda ajtaja tárva volt. ZÉ a folyosó közepén beszólt a jobboldali nyitott ajtón.

– Erik DÉt keresem!

– Én vagyok – szólt komputere mögül egy jóképű középkorú férfi.

– TÉ barátom küldött. Arra kéri, segítsen nekem – mondta ZÉ, és belekezdett hihetetlen történetébe.

– Lássuk csak, azonnal utánanézek! Itt is van… Először is, be kell fizetnie ezer dinárt a következő számlára…

– Ezt már ismerem – szakította félbe Erik DÉ mondandóját ZÉ. – Nagyon szépen köszönöm! –mondta és sietős léptekkel hagyta el az Intézmény épületét.

 

Hogy mekkora szamár vagy te, ZÉ, mondta önmagának hangosan, immár az utcán. Miért kell felkavarnod az állóvizet? Igaz, a csalás a verssel előbb-utóbb kiderült volna, s téged ócsárolnak, szapulnak, annak ellenére, hogy nem te vagy a tettes. Elegendő, hogy ott a neved. Sajnos volt már hasonló esetem. Úgy tűnik, ilyen a karmám, vagy mi! Álljon meg a menet! Én nem is hiszek a karmában! Én az Atyaúristenben hiszek, meg a Krisztus jelenlétében, hiszen annyiszor megtapasztaltam már. Amikor dühömben azt kértem, büntessen meg a viselkedésemért, megtette! Amikor azt kértem, ments ki engem Uram, megtette! Uram, most nem kérlek semmire, csak maradj a közelben.

 

Két nap múlva sötét felhők nyomultak északról déli irányba, amikor ZÉ a munkavállalók placcán téblábolt. Tulajdonképpen beszélgetett az emberekkel. Idős férfiak és nők álltak kisebb csoportokban a placcon. Többségben olyanok, akiknek még néhány év hiányzott az öregségi nyugdíj korhatárig. Időnként vállalkozók jöttek, akik valamilyen szakembert kerestek, vagy csak takarítókat, irodák, illetve telkek takarítására. Habár messziről már látszott és várható volt a viharos zápor, mégis hirtelen zúdult a nyakukba. ZÉnek abban a pillanatban hasznos ötlete támadt. VÉ, a zeneszerző a placcot északról záró régi házak egyikében lakott. Még emlékezett az öreg, kövér, fából készült kapura, amelyen át egy zárt udvarban a zeneszerző lakásához juthatott. Azelőtt a költő nem járt VÉ lakásán, ám néhány évvel előbb egy meghívót vitt a zeneszerzőnek. Az egyik folyóirat szerkesztője kérte, juttassa el a meghívót, s el is magyarázta, hol lakik a zeneszerző. A meghívót az ajtóban adta át, s mivel VÉ akkor nem invitálta beljebb, ZÉ gyorsan elköszönt. Most mégis azt gondolta, a záporra hivatkozva talán elidőzhet egy kicsit Vénél, amíg a viharos eső lecsendesedik.

 

Amikor VÉ ajtót nyitott, arca meglepetésről és zavartságról árulkodott.

– Hát te!? Kerülj beljebb! Tulajdonképpen szerencséd van, indulni készültem, ám az ablakon keresztül láttam, milyen idő készülődik, gondoltam, várok, amíg lecsendesedik.

– Dolgozol? – kérdezte ZÉ.

– Csak bedolgozom, de hetente egyszer be kell mennem az osztályra.

A költő gratulált a zeneszerzőnek, aki szünet nélkül beszélt tovább.

– A múlt héten felhívtak telefonon. Te is ismered azt a kedves, vörös hajú főnővért. Azt mondta, ő úgy gondolja, az osztályon a helyem. Természetesen egyelőre csak próbaidős lehetek, ám a nevem máris fényesíti, hogy bejárhatok a Zárt Osztályra, másrészt szép tiszteletdíjat is adnak. Ezért igyekszem. Ajándékot is kaptam, egy szájharmonikát, néha bent is játszom, de hagyom, hogy ők tanítsanak. Tudod, alázatosnak kell lenni s akkor mindig kedvesek hozzád! Lehetnél te is alázatosabb, vagy naivan érdeklődő, esetleg vicces vagy félnótás, ám ha az kell, akkor illendően komoly, szófogadó, szabálytisztelő, szóval érted? Nem mondasz semmit? Engem nem zavar, de tényleg, most egy szót sem szólsz!?

– Köszönöm – mondta ZÉ, és távozott. A placcon megállt, feltekintett az égre. A felhők még aprón szitálták könnyeiket.

– Mit mondhattam volna, Uram? - kérdezte hangosan.

Ekkor hirtelen ismét zuhogni kezdett az eső.

 

 

  
  

Megjelent: 2020-03-28 18:00:00

 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956 - 2020) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.