Keresés a honlapon:

Bányai Dunda András: Meg nem írt könyvem

 

 

 

 

Meg nem írt könyvem

Könyvet írni nagyon nehéz. Először is kell találni egy jó kezdő mondatot, ami felkelti az érdeklődést és rögtön megteremti a hangulatot. Ez néha helyettesítheti még a tartalmat is. Ha például valakinek fogalma sincs, hogy miről írjon, már a könyv elején írhat a könyvírás nehézségeiről, ami már a kezdő mondattal felkelti az érdeklődést és megteremti a hangulatot. Sőt, a tartalmi hiányosságok elkendőzése érdekében látszólagos őszinteséggel írhat arról, hogy mindez helyettesítheti a tartalmat is.

Hát, így kezdődött volna a könyvem a könyvírásról. Még emlékszem, amikor eszembe villant a nagy ötlet, és lelkesen elkezdtem írni az első sorokat. És most itt ülök, előttem az első félig kész oldal, miközben visszagondolok a nagy útra, amit azóta megtettem. Hát igen, hipp-hopp elröpült az a húsz év! Hogy mi indított el ezen a nagy ívű pályán? Szívesen mondanám, hogy egy pályaválasztási tanácsadó terelt ebbe az irányba, de valójában egy ifjúkori tévedés. Kamaszkori képzeletemben egy nagyvilági élet részletei bontakoztak ki, amikor a szépirodalmi művészélet kulisszáira gondoltam. Például fürdőmedencék mellett szépségkirálynők napoztak falatnyi bikinikben és közben Wittgenstein „Nyelv és logika” című művét olvasták a lesifotósok kedvéért. Bár a fantáziámban úgy tűnt, mintha az egyik értené…

Ha őszinte vagyok, akkor valójában ez a kép volt a legnagyobb hatással az írás iránti érdeklődésemre. De emellett azért mindig is szerettem volna egy nagyon mély lélekrajzi leírásokkal gazdagon ellátott, szinte családregény alaposságú könyvet írni egy emberi személyiség fejlődéséről, és az ebből kibomló élettörténetről, hogy ne mondjam sorsról. Belefonnám minden pszichológiai ismeretemet, és a hitelesség kedvéért egy valódi személy lebegne lelki szemeim előtt, akinek így ércnél maradandóbb emlékművet állítanék, a kötelező diszkréció minden biztonsági intézkedésével ellátva, természetesen. De kit ismerek én annyira, hogy egy ilyen monumentális mű alakjához üljön modellt átvitt értelemben, vagy ne adj’ Isten, álljon? Nehéz lenne ilyet találni. Hacsak nem írnék Zebegényi Béláról. Az ám, ott van Zebegényi Béla! Nna, őt aztán tényleg úgy ismerem, mintha egy anya szült volna minket ugyanaznap. De még álnevek és félrevezető mellékszálak jól kifundált rendszerével is felismerhető lenne egyesek számára, és különösen neki, aki elsőnek szokta elolvasni irodalmi zsengéimet a legkezdetlegesebb állapotjukban. Valahogy árulásnak érezném. Nem tehetem ezt az én Bélámmal! Most írjak megint magamról? Az olyan kiábrándító! Még nekem is, pedig nekem ez a kedvenc témám. És akkor mit szóljon az olvasó? Állandóan ilyeneket olvas. Hát olyan különleges vagyok én, hogy rettentő fontosnak kell feltüntetnem még a legapróbb rezdüléseimet is mások előtt? Történetesen igen, de mindenki ezt érzi. Nincs annál hétköznapibb, ha az ember különlegesnek gondolja magát. Ha elmondanám, hogy ez mennyire unalmas, még az is unalmas lenne! Pedig milyen hosszan tudnám ecsetelni, hogy az író küszködve a saját lelkével merengve kibámul az ablakon a havas tájra, és önmagát mardosva azon tépelődik, hogy az élet helyett ír, vagy akkor él igazán, amikor ír. Na jó, legyen őszi táj, az talán még jobban meg is felelne egy magamfajta szimbolista klapec ízlésének. Jó, persze tudom, hogy önmagunkról írni csak akkor van értelme, ha az olvasó úgy érzi, hogy önmagáról olvas, bla-bla. De hogyan lehet önreflexióra késztetni egy szerencsétlent, akinek ehhez semmi kedve? És valljuk be, kinek lenne? Nincs elég baja e nélkül is? Naná, hogy van! De állítólag azok, akiket a nagy löttyös emberbaráti indulat késztet az írásra, úgy képzelik, hogy majd pont az ő írásuk emeli ki képzeletbeli olvasójukat önmagából és a bajaiból, és amikor visszateszi, majd máshogy néz önmagára. Nna, itt a bibi! Ahhoz, hogy embertársunk ne csak elkezdje, hanem folytassa is az olvasást, úgy kéne éreznie, hogy az a szöveg valahogy róla szól. Kivéve persze az irodalmárokat, akik már nem kedvtelésből olvasnak, hanem szakmai kényszermunkaként. Még szerencse, hogy az embernek az élete minden egyes pillanata és mozzanata őróla magáról szól, még az is, amikor abbahagyja egy szöveg olvasását. Így azután minden szöveg az olvasóról szól, még az is, amit nem olvasnak el.

De ha ezt a szöveget még mindig olvassa valaki, akkor a biztonság kedvéért ide is írom fehéren-feketén (nyomtatásban?): Kedves Olvasó, Ön most éppen önmagáról olvas, és ha még mindig olvassa, akkor ez az egész Önről Szól! Mivel hogy ez a szöveg most éppen arról szól, hogy Ön ebben a pillanatban itt ül és arról olvas, hogy önmagáról olvas. Ugye, nem is remélte, amikor ma reggel felkelt, hogy olyasmit fog ma olvasni, amit életének ebben a pillanatában éppen csinál! Hogy mit reméltem ettől az ócska gondolati trükktől? Hát azt, hogy nem kell megírnom egy egész könyvet, hogy létrejöjjön az a lélektani és időbeli önreflexió, amelyben az a pillanat, amikor ezt írom, és az, amikor Ön ezt olvassa, egyé válik, és az ezáltal létrehozott anomália a tér-idő kontinuumban felsérti a valóság szövetét. Mert azáltal, hogy Ön ezt most olvassa, az én mostani pillanatomba visszaugorva önmagáról olvas, amint kívülről nézve önmagát éppen azon gondolkodik, hogy miről is szólt ez az egész eszement izé, miközben én ugyanebben a pillanatban kiteszem ide a pontot: .

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-21 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.