Keresés a honlapon:

Horváth János: Presszó

 

 

 

 

–

Presszó

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.

– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.

– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.

A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.

– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.

A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.

– Szép a kezed – mondta a fiú.

– Csak kicsi – nevetett a lány.

– Pont akkora, amekkorára szükséged van.

– Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.

– Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?

– A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.

– Akkor tanulnod kell arra is.

– Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.

– Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.

– Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.

A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.

– Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.

– Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.

– De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.

– Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.

– Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.

– Hagyjuk! Kérsz még valamit?

– Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.

A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.

– Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.

A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.

– Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.

A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.

– Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.

A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.

– Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.

– Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.

– Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.

– Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.

– És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.

A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte a lányt, de a lány enyhén ellökte magától.

– Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.

– Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.

– Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.

– Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.

Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.

– Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.

– Köszönöm.

– Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.

– Nem akar leülni egy percre legalább?

– Nem lenne szabad.

– Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.

A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.

– Ez jó lesz?

– Tökéletes.

A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.

– Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.

– Tudom. Engem soha nem engedett be oda.

– Ne bánja.

– Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.

– Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.

– Hogyan? Mit mond?

– Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.

Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.

– Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.

– Igen, csak kicsi.

– Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-13 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.