Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


M. Szlávik Tünde: Akiben összekuszálódott az Idő

 

 

 

 

Akiben összekuszálódott az Idő



Gyermekkorom boszorkánya Juli néném volt. Hajlott hátáról már csak a macska hiányzott, állán, a csúf szemölcsön szőrszálak lifegtek. A hideg rázott, ha meg kellett csókolni. Meg kellett. Minden találkozáskor kétszer is. Ezt diktálta a családi összetartás és szeretet. Imádott nagyanyám testvére volt ő, aki kegyetlen nagyapámtól való válása után ennél a férfit soha nem ismerő asszonynál kapott menedéket gyerekeivel együtt, s cserébe cselédjévé vált.

Juli néninek fogalma sem volt arról, mennyire rosszul bánik az emberekkel. Ha botjára támaszkodva kilépett a házból, még a galambok is behúzták a nyakukat. Csakúgy, mint apám, nagybátyáim, a meglett férfiak. Mind féltünk tőle. Ártatlan gyermekésszel sokáig azzal mentegettem magam előtt, hogy bizonyára sokat csúfolták kiskorában, azért kérgesedett meg a lelke. Nem lehetett egyszerű a balesete után. Még ma is létezik az az idétlen játék, a medvepuszi, ami gyerekként tönkretette az életét. Hátulról durván beleütöttek a térdhajlatába, s rosszul forrt össze a törött lába. Szegény... Aztán Juli néni rám nézett azzal a hideg, savószínű szemével, s én rögtön elfeledtem a bicegő, szánni való kislányt, aki valaha ő lehetett, és a szeretet csírái is megfagytak bennem.

Vérbeli hajcsár volt. Olyan, aki úrnak született, csak a Jóisten elfelejtett módot adni hozzá. Egy egész hadsereget elkommandírozott volna, de csak mi voltunk kéznél. Tőmondatokban beszélt, vagyis inkább csak kiadta az ukázt. De magát sem kímélte. Botját letámasztotta a kerítés mellé, és órákig képes volt a kertben kapálni. Ilyenkor úgy éreztük, eljött a mi időnk...

A barátokat, unokatestvéreket nem csempészhettük be, annyira nem voltunk bátrak. Pedig a régi szünidők szépségét pont az adta, hogy minden nap másnál forgattuk fel a portát. Becsavarogtuk a határt, kifosztottuk a madárfészkeket, asztallapnyi hungarocellre való bogárgyűjteményünk volt őszre, és hozzá millió préselt növény. A mai kölykök puha csigák hozzánk képest. Fogalmuk sincs, hogyan lehet széttépett verebekkel és csirkebéllel felnevelni egy vércsefiókát.

Vércse... Az vijjogott így, mint Juli néni, amikor meglátott a sárgarépaágyásban. Amikor kezébe vette Marist, a kapáját, és elindult a nagy kertbe, mi hátraszöktünk a méhesbe. A fonott kasok helyét ugyan már régóta a veteményeskert foglalta el, mégis tiltott terület volt a számunkra, mert ott voltak a legfinomabb gyümölcsök. Azokhoz pedig nem nyúlhattunk, pedig ott rohadt le a hatalmas szemű eper, meg az illatos málna. Majd azt mondjátok, budira mentetek, súgta mama, mert a kerti pottyantós is ott volt a telek végében. Több se kellett, már át is léptük a térdmagasságú, a zöldségeket a kacsák ellen védelmező kerítést. Gyerekek voltunk, nem volt veszélyérzetünk, de időérzékünk sem. Beleszabadultunk a jóba, faltuk a málnát, nem bírtunk magunkkal. Mindenhová felmásztunk, hogy aztán leugorhassunk – tériszonyos, nyavalygós felnőttként rettegnék, hogy a nyakam szegem, de akkor... Hosszú lábaim miatt a legmagasabb meggyfára is fel tudtam szökkenni. Csak nem kellett volna pont az ágyásban landolnom. Soha nem felejtem el azt a hangot. Nem Juli néniét. Anyám reszkető könyörgését, hogy ne csináljak többé ilyet.

Napokig esélyünk sem volt, hogy felkapaszkodhassunk a kukoricatároló kas oldalára, pedig az volt a legjobb hajó. Fél lábon – elvégre egy vérbeli kalóznak csak egy lába van − végigegyensúlyozni a keskeny peremen, hogy le ne essünk zöld kacsaszarba − ez volt az igazi feladat. Közben nagyon kellett ám kapaszkodni a vékony, szálkás lécekbe, amit megnehezített, hogy házikó tele volt még tengericsövekkel. De ha Juli néni elkapott minket, összehozta a csapatot a morzsolóval. Aki nem a gépet tekerte, az kapott egy bordó, zománcát vesztett tálat az ölébe, és csuruszkolhatta egy rövid csutkával lefelé a szemeket. A sajátját – mármint a szemét − pedig le nem vette rólunk. Már véresre dörzsöltük a kezünket, de nem hagyhattuk abba. Közben a szomszédból áthallatszott a féktelen móka. Barátaink hol a tornác mellvédjének fedlapján táncolva integettek át nekünk, hol a padlás cserepeinek mozgásából láttuk, merre muriznak, hol koszorút fontak a kerti virágokból. Nálunk ezek főbenjáró bűnnek számítottak, mint az, ha a felénk mázsának nevezett nagy mérleg kilóstól 10 kilóig terjedő súlyaihoz nyúltunk. Így teltek a nyarak.

Telente másfajta kísértésnek voltam kitéve. Általában a konyhában időztünk − a szobába csak karácsonykor mehettünk be −, s a kisdikón üldögélve pont a kamraajtóra láttam. Akkorka ajtaja volt, hogy jövet-menet még egy gyereknek is le kellett volna húznia a fejét. Odabent finom kolbászok, szalonnák lógtak a kampóról. De engem nem ez vonzott. A viszonylag tágas helyiségből erős falétra vezetett fel a padlásra. Sokáig ábrándoztam arról, hogyan fogok felosonni oda. Úgy éreztem, ott valami hatalmas titok lappang, azért őrzi Juli néni sárkányként a feljárót. Fekete, vasalt kincses ládát képzeltem a szúette gerendák árnyékába. Minden nap más és más csodákat álmodtam a tető alatt kavargó porba. Soha nem jutott eszembe, hogy ugyan miféle varázslatos holmija lehetne egy öregasszonynak, aki alig járt a kerítésen túl egész életében. Én sem jutottam el még a kilincsig sem, soha...

Amikor meghalt a nagymamám, évekig nem látogattam meg a nénémet. Mással voltam elfoglalva. Tanultam, lassan felnőttem. Míg én lótottam-futottam, csodákra bukkantam, majd újra elveszítettem azokat, addig Juli néni körül megállt az idő. Néha, két rohanás között elfogott a sárga irigység: milyen nyugodt élete van az öregasszonynak tévé, rádió, újságok nélkül. A világ szenzációi el sem jutnak hozzá. A pártviszályok eltörpülnek amellett, hogy a fránya verebek elcsipegetik a tyúkok elől a kukoricadarát.

Azt hittem, még az unokámat is vele fogjuk riogatni. De nem így történt.

A Mindenható – akihez imádkozva lemorzsolgatta szürke, unalmas, egyhangú életét, melyben az egyedüli felüdülést az jelentett számára, ha nekünk keresztbe tehetett – összezavarta agyában a mát és a tegnapot, az évszakokat, a rég elhalt embereket és a mai szomszédjait. Károgó hangja bocsánatkérő suttogássá halkult, haragvó tekintete a világra rácsodálkozó gyermek nézésévé szelídült.

A kilencvenes évek közepén jártunk, bár ebből a kis konyhában semmit nem lehetett érzékelni. A vasporral kifényesített spóron piros fazékban melegedett a víz, amivel majd a kacsák daráját fogjuk leforrázni. Már felaprítottam a csalánt, miként a zöldséglevelekkel tesszük ebédfőzéskor. A viaszosvászonnal borított asztal sarkán hűldögélt a mentatea a nefelejcses porcelánbögrében. Lassan harminc éve ebben kapom a teát. Valaha szívesen ittam volna a pipacsos bádogból, de nem lehetett, rendnek kellett lennie, a bádoggal csak a vödörből merített vizet lehetett... A pirossal és kékkel hímzett falvédők jó feleségről szóló szentenciái gunyorosnak tűntek annak tudatában, hogy a házat egy hetvenes éveit taposó vénlány lakja. 

Vajon... Na, ez az, amire soha nem lesz felelet.

A kisdikó zsákjában rég összetöppedt a szalma, a kockás, egykor vastag és puha plédet pókháló-finomságúra rágták az évek, meg a molyok. Hátamat nekivetettem a naplementében dajdajozó szarvasokat ábrázoló vászonnak, s arra gondoltam, ez nem giccs, ez a gyerekkorunk.

Juli néném is második gyerekkorát élte. A spór alatti homályban egér motozott, ez egy pillanatra visszarántotta a valóságba. Rám nézett ráncos kis arcába süppedt madárszemeivel. Kérdezett valami érthetetlent, gyorsan, bocsánatkérően, mint aki nem akar terhére lenni az embernek. Bólogattam, mire megnyugodott. Szinte azonnal ki is hunyt a fény a tekintetében. Nem tudtam, mit akart, neki pedig bizonyára megint fogalma sem volt róla, ki vagyok én. Míg a csak általa látott emberekkel beszélgetett rövid kis mondataival, lopva megsimogattam görnyedt vállát. Régen megbocsátottam már neki. Volt mit...

Ma már egymás mellett üldögélhetnénk a tornác párkányán a galambokkal, letarolhatnám az összes virágot, miután a nagy búzás mérlegen lemértem magam kilónyi eperrel a hasamban... De valahogy nincs már kedvem hozzá. Inkább leülök a névtelen árnyakkal beszélgető, a harmincfokos forróságban is három pulóverben vacogó Juli néném mellé, s csöndesen bólogatok képtelen kérdésére: igen, már elsöpörtem a havat.

A padlásra nem mentem fel azóta sem. Mert most már tudom: a Titok itt rejlik, ebben a vézna anyókában, akiben összekuszálódott az Idő.



 

  
  

Megjelent: 2021-08-20 20:00:00

 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.